Kálóczi Imre alpolgármester gyerekként is nagyon szerette a karácsonyt
Azt gondolom, hogy minden ember fejében elkezdenek cikázni a gondolatok, emlékek, amikor megkérik, hogy meséljen arról, hogy milyen volt gyermekkorában a karácsony, az ádventi időszak. Életem első három-négy karácsonya csak a családi fényképalbumok alapján rekonstruálható, hiszen ezekre nem emlékszem.
Első emlékem Püspökladányhoz köt, ahol 7 éves koromig éltünk a családommal. Ádvent idején „jócselekedeteket” kellett gyűjtenünk a testvéremmel. Elpakoltuk a játékainkat, segítettünk a szüleinknek, jól viselkedtünk az oviban stb. Minden egyes „jócselekedetért” ültethettünk egy szem búzát. Ezek a szemek aztán karácsonyra szépen kihajtottak, és mi büszkén vihettük a templomba a betlehemhez lerakni, mindeközben pedig „fél szemmel vizsgáltuk” az ovis társak által elhelyezett növények „sűrűségét”.
Egyik évben ehhez hasonló elv alapján papírból készített kis ruhába kellett vágni egy-egy „csipkét”, ha az ember valami jót tett. Itt a verseny lényege az volt, hogy kinek lesz karácsonyra „rojtosabb” a ruhácskája.
Sohasem felejtem el azt az élményt, amikor felfokozott hangulatban sétálunk hazafelé, és nézzük az utca házainak ablakait, hogy hová jött már meg a Jézuska. Útközben pedig azon tanakodunk, hogy vajon hozzánk eljutott-e már, vajon megkapjuk-e azt a játékot, amit három-négy hete lerajzoltunk, és kitettünk az ablakba. Aztán már a kapuban gyanút fogunk, hiszen az nincs rendesen bezárva. Az udvaron, a járdán pedig elhullajtott szaloncukrokat találunk. Majd amikor közelebb érünk a bejárati ajtóhoz, meghalljuk a csengettyű hangját. Ekkor belépünk a házba, és a plafonig érő, hatalmas karácsonyfa ott áll, szépen feldíszítve, alatta pedig a gondosan becsomagolt ajándékok, amelyeket másodpercek alatt megszabadítottunk a csomagolásuktól.
Később, már budaörsi ministránsként jártam a hajnali rorate misékre. Felejthetetlen élmény, amikor hajnalban úgy kel fel az ember a meleg ágyból, hogy azt valójában egyik porcikája sem kívánja, majd miután azt hiszi, hogy egyedül van ezzel az érzéssel, kiderül, hogy a templom szinte tele van hívekkel, sőt, tizenöt-húsz ministráns is végzi a dolgát.
A szentmisék után pedig a többi ministránssal együtt néztük a kis táblázatot, hogy ki hányszor volt, ki hányadik helyen van éppen a „rangsorban”. Ebben a szorgalomban néha segítettek a plébános által felajánlott ajándékok is, amit a legszorgalmasabbak kaphattak meg.
December 24-én minden évben Betlehemes játékot adtunk elő a templomban, amelyben a ministránsok mellett az énekkar fiatal lányai is játszottak. Sok esti próba után jutottunk el oda, hogy elő tudjuk adni a „gyerekeknek”. Volt olyan év –talán több is -, amikor az idősek otthonában élőknek is eljátszottuk. Egyszer a Vörösmarty téren is előadtuk a betlehemes játékot, amit több száz néző láthatott.
Kőhegyi lakosként többször jutott nekem a feladat, hogy a hegyen élő idősek részére az egyházközség ajándékát kivigyem. Így ismerkedtem meg azzal a nénivel is, akivel egyébként nap, mint nap találkoztam, hiszen a házunk előtti kútra járt vízért.
Szüleim baráti körében egyszer valaki „kitalálta”, hogy milyen jó lenne, ha a régi hagyományokat felelevenítve házról házra járnánk, és előadnánk egy betlehemes játékot. Az ötletet tett követte, előkerült egy „szövegkönyv”, majd a három család hét gyereke már tanulhatta is a szöveget, próbálhatták a darabot, miközben az anyukák varrhatták a jelmezeket.
Ma már, három gyermekes családapaként tudom csak igazán értékelni szüleinket, akik esténként próbáltak velünk, éjszaka jelmezeket készítettek, majd az előadásokra elkísértek minket. Hatalmas áldozatokat hoztak akkor, amit mi, gyerekek nem is fogtunk fel, hiszen számunkra az egész csak egy „hatalmas bulinak” tűnt. Élveztük, hogy angyal/pásztor ruhában, betlehemmel a kézben mindenki minket dicsér a buszon, valamint a baráti családok meghívásainak is alig tudtunk eleget tenni, annyian szerették volna megnézni a kis előadásunkat.
A fent leírt történetek alapján elmondhatom, hogy gyerekként is nagyon szerettem a karácsonyt. Azért, hogy ez így alakult, nagyon hálás vagyok a szüleimnek, akik olyan karácsonyi ünnepeket varázsoltak körénk, amiknek volt tartalma, célja, volt nevelő jellege, és sohasem arról szólt, hogy „jól bevásároltunk, és letettük a fa alá”.
