„A köz javát szolgáló, stabil és kiszámítható törvények, a jól megszervezett és a társadalom tagjainak többségét szolgáló, hatékonyan működő állam, a toleráns, az elesetteket gyámolító, szolidáris, befogadó társadalom a Szent István-i életmű lényege” – mondta beszédében Wittinghoff Tamás polgármester államalapító Szent István király és az új kenyér ünnepén, 2018. augusztus 20-án délelőtt a budaörsi Templom téren.
Az ünnepi műsort a Budaörsi Fúvószenekarnak és a Múzsák társulat három színművészének, Endrődi Ágnesnek, Tövispataki Beátának és Tóth Sándornak köszönhettük. 
A megemlékezés István király életéről és uralkodásáról szólt, többek között prózai részleteket adtak elő Sík Sándor művéből és betétdalokat Szörényi-Bródy „István a király” című rockoperából és a „Kiátkozott” című rockoperából.
Ezt követően Varga János római katolikus plébános és Vatamány Sándor görög katolikus parókus megszentelték az új kenyeret és a polgármesterrel közösen megszegték és szétosztották az ünnepségen megjelentek között.
Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde
Sajátos vonása történelmünknek, hogy az egymást követő politikai rendszerekben kevés érték tűnik állandónak. Ilyen az a néhány nagy nemzeti ünnepünk, amelyeket sem az idő, sem a változó kurzusok nem tudtak kikezdeni. Persze voltak olyan nemzetinek mondott ünnepek, melyek utóbb nem állták ki az idők próbáját. És az is tény, hogy azon ünnepeink esetében, melyek a különböző politikai időszakok során is állandóak maradtak azt láthatjuk, hogy az aktuális hatalmak, mindig igyekeztek azokat a maguk ízlésének megfelelően átértelmezni.
Szent Istvánnal kapcsolatban azonban nehéz az átértelmezés. Hívhatták persze másként az ünnepnapot korábbi időszakokban. Attól a lényeg semmit nem változott. Ő ugyanis olyat alkotott, amit sem eltagadni, sem megkérdőjelezni nem lehet, ezer év múltán sem.
Nem lehet ugyanis másképpen láttatni ezer év távlatából sem azt a döntését, hogy István a keresztény Európa mellett tette le a voksát. Arra a kérdésre, hogy Bizánc vagy Róma, ő egyértelműen az utóbbi mellett állt ki.
Ez a sorsdöntő lépése meghatározta az egész későbbi magyar történelmet. A Kárpát-medencében, azóta is minden haladó gondolkodó, minden olyan mozgalom, amely az ország érdekeit tartotta szem előtt, mindig Európát, és annak is a nyugati felét tekintette mértékadó példának.
Meggyőződésem, hogy mindez ma is így áll. Még akkor is, ha egyre többször hallunk olyan hangokat, hogy Brüsszel helyett inkább Moszkva felé kacsintgassunk.
A magyar társadalom ebbéli álláspontját semmiféle kampányhadjárattal nem sikerült megtörni. Idén júniusban készült egy egész Európára kiterjedő közvéleménykutatás, amelyben a magyarok 78 százaléka válaszolta azt, hogy országa számára hasznos az Európai Unióhoz való tartozás. Ezzel az aránnyal a 28 uniós ország közül az előkelő 10. helyen állunk.
István királynak azonban a kereszténységhez, a Nyugat-Európához való csatlakozás nem az egyedüli a maradandó tettei közül. Ugyanennyire fontos volt népünk fennmaradása szempontjából a stabil, jól működő állam megalapítása. Ha ezt elmulasztotta volna, elsöpört volna bennünket a történelem.
Olyan új intézményeket hozott létre, mint például a megyerendszer, amely 1000 éven át alapja volt a magyar közigazgatásnak, s ha a szerepe mára jelentősen átalakult is, a mai napig létező önkormányzati szintként működik.
A vármegyék létrehozása egyébként annak bölcs belátását is jelentette, hogy lehetetlen mindent egy központból irányítani.
A Szent István által felépített államszervezet évszázadokon át biztosította a stabilitást, a biztonságot, a kiszámíthatóságot és az egyenletes növekedést. Ezek máig a jó állam alapkövetelményei. A jó állam persze mást jelentett István korában és mást ma. Akkor a király bölcs döntésén múlott, hogy megosztja-e a hatalmat, ma ez a demokrácia lényege. Természetesen az önrendelkezés és az emberi jogok biztosítása mellett.
„Gyakran lehet olyan véleményeket hallani, hogy nemzet úgy keletkezik, hogy az egynyelvű emberek „összeállanak” és államot alapítanak. Ilyen azonban még soha ezen a világon nem történt.” – írta Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című, 1946-ban írt tanulmányában. És természetesen nem volt ez így már 1000 évvel ezelőtt sem, a magyar államalapításkor. A honfoglaláskor itt élő népekkel elvegyülve, másokat befogadva, már akkor is kevert nép voltunk, amikor a magyar államiság létrejött. Ezt a realitást is figyelembe véve tartotta olyan fontosnak István király a fiához, Imre herceghez írt Intelmeiben nagyon határozottan leszögezni, hogy egy sikeres országnak nyitottnak kell lennie.
„Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva, megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod.” – tanácsolta fiának.
De az Intelmekben megfogalmazottak más szempontból is elgondolkodtatóak lehetnek azoknak, akik ugyan szeretnek hivatkozni Szent Istvánra, de a keresztény uralkodó valódi üzeneteit nem igazán értik.
István ugyanis nagyon magasra tette a mércét a szeretet vallásának alapján állva, az uralkodással kapcsolatban, amikor így írt erről a fiának: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”
„Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul.” – fogalmaz az Intelmekben István király.
Ezek a gondolatok egyébként teljes mértékben folytonosak és messzemenően összecsengenek Ferenc pápa mai szavaival, aki a hatalom mostani birtokosainak ad megszívlelendő keresztényi tanácsokat.
„Testvéreim, gyakori hibája azoknak, akik hatalommal rendelkeznek, akár állami, akár egyházi hatalommal, hogy olyan, akár jogos dolgokat követelnek meg másoktól, amelyeket ők maguk nem tesznek meg. Kettős életet élnek. A hatalom segítség, de ha valaki rosszul gyakorolja, akkor elnyomóvá válik, nem engedi fejlődni az embereket, bizalmatlan és ellenséges légkört teremt, és még korrupcióhoz is vezet.”
Vagyis, mint látjuk, a tisztességes hatalomgyakorlás ismérvei mit sem változtak ezer év alatt. Valósággal kőbe vésték ezeket, megkönnyítve a ma emberének helyzetét, ha bizonytalan lenne abban, hogy mit is kellene elvárnia azoktól, akik aktuálisan vezetik az országot.
„Hol vagy István király?” – tette fel a kérdést egyik versében Juhász Gyula még az első világháború első évében, míg a világégést követően Babits Mihály pontosan ugyanezekkel a szavakkal idézte meg a nagy uralkodót. Mindketten egy igazi államférfi hiányáról beszéltek, amikor példaként Szent Istvánra utaltak.
Mi, már sok-sok rossz történelmi tapasztalattal a hátunk mögött, óvatosabbak vagyunk az erőskezű vezetőkkel kapcsolatban. A királyság és az alkotmányos képviseleti demokrácia abban is különbözik, hogy ez utóbbiban jó esetben nem egy uralkodó kezében összpontosul a hatalom. Igaz, láthatunk példát olyan alkotmányos monarchiákra, melyekben maradéktalanul megvalósul a hatalommegosztás, a demokratikus működés minden eleme. S láthatunk olyan képviseleti demokráciákat, ahol mindez eltorzult, s a létező intézményrendszer nem a társadalom érdekeinek szolgálatában áll, hanem a hatalmi elit játékszerét képezi.
Így hát azok, akik érték alapú, valódi jogállamról álmodnak nem is egyetlen karizmatikus személyre várnak, inkább azokat az értékeket szeretnék meghatározó, mindent átható keretként látni, amelyek megtestesítik a Szent István-i életmű lényegét. A köz javát szolgáló, stabil és kiszámítható törvényeket, a jól megszervezett és a társadalom tagjainak többségét szolgáló, hatékonyan működő államot. Toleráns, az elesetteket gyámolító, szolidáris, befogadó társadalmat.
Nem többet, de nem is kevesebbet, mint amire az úgynevezett szocializmus évtizedeiben is annyira vágytunk. S amelynek a lehetőségét a rendszerváltás teremtette meg. Hogy mindez hogyan alakul, milyen módon valósulhat meg, az már mindannyiunk felelőssége.
