„Ahogy mi jól érezzük magunkat, az ránk van szabva; ne állítsuk normává mások elé”
„Általában az tud jól működő társkapcsolatot kialakítani, aki egyébként egyedül is viszonylag jól érzi magát, aki nem menekül egy új társkapcsolatba”. Továbbá: „egy jó párkapcsolat nem a másik birtoklását, kontrollálását jelenti. (…) A jó kapcsolat egy tartós meghívás valaki számára az életünkbe. (…) Ajánlat, de nem ajándék, amit zsebre lehet tenni, vagy bezárni a ládikóba” – mondja kérdéseinkre válaszolva Richter Sándor családterápiára szakosodott pszichoterapeuta.
Társkeresésről szóló cikksorozatunk első részében azt ígértük, hogy a negyven-, ötven-, hatvanéves kor felettieket, vagy akár még idősebbeket segítjük majd abban, hogy az ismerkedés során ne sérüljenek, hanem sok örömet kapjanak. Egyéni történeteket is bemutattunk, illetve riport alanyaink (Eszter, Zozó, Melinda, Anita, Feri és a többiek) többször visszatértek az egyes témáknál: kezdve a bizalomtól a másik családjához való alkalmazkodáson át az anyagi kérdésekig. És folyamatosan igyekeztünk pszichológusokat, párterapeutákat bevonni, hogy megértsük viselkedésünk hátterét, elvárásaink okait. Természetesen lehetne még újabb tizenöt vagy sokszor tizenöt résszel folytatni, de valamikor ezt is be kell fejezni, ezért miért ne most, mivel éppen egy évvel ezelőtt, novemberben kezdtük el.
A befejező részben a tanulságok összefoglalásához, az egyes témák után nyitva maradt kérdések megválaszolásához Richter Sándortól kértünk interjút. Ő harminc éve Bécsben élő kutató közgazdász, akit a legtöbben így ismernek Budaörsön, ahol fiatalemberként a feleségével és gyermekeivel akkor lakott. Ám, mint mondta, már a gazdasági elemzésekben is jobban érdekelték a racionális folyamatok mögött az emberek, mint a számok, ezért nem is volt akkora váltás a részéről, hogy néhány éve, már a nyugdíjazásához közeledve „szakmát váltott” és családterápiára szakosodott pszichoterapeuta lett. Sándorról még annyit, hogy néhány hónapja jelent meg „Majd nyáron„ címmel az első szépirodalmi könyve. Nem regény, de nem is egymástól független novellák, hanem mozaikszerűen összerakott korrajz. A kötet egy felhőtlenül boldog gyermek-, majd kamaszkor emlékeivel indul, és ezt az idillt zavarják meg a legváratlanabb pillanatokban előbukkanó, generációkon átívelő, megemésztetlen, tabuként kezelt családi traumák, hátterükben a véres kelet-európai történelemmel.
A társkeresésről szóló sorozat ötlete egy kicsit tőled származik, hiszen amikor megözvegyültem a közel egy évig tartó terápiás beszélgetéseink közepe felé azt tanácsoltad, hogy kezdjem el leírni egy lezárható füzetbe mindazt, ami rossz. Majd ahogy fogytak az üres lapok, egyre inkább sikerült újra nyitnom a külvilág felé, és a cikkekhez az anyaggyűjtés során meglepően őszintén beszélgettek velem idegenek is. Ez eddig ugyan nem kérdés volt, hanem állítás, de te hogy látod: nemcsak rajtam, hanem másokon is segíthetett-e, hogy hónapról hónapra foglalkoztunk a témával, illetve nehezebb ma társat találni, főleg már érett felnőttként, mint korábban, vagy inkább egyszerűbb, hiszen az internet nem ismer sem város, sem országhatárokat?
Az emberek nagy része vágyik társas kapcsolatra, függetlenül attól, hogy mennyi idős. Ha valaki egy jól funkcionáló párkapcsolatban élt évtizedekig, nagyon megszenvedi, ha hirtelen egyedül marad. Gyakran ott a család elvárása: az egyedül maradt nő vagy férfi viselkedjen úgy „ahogy illik” gyászoljon élete végéig, ne keressen új társat magának. Tisztelet jár annak, aki ellen tud szegülni az ilyen elvárásoknak, és azoknak a fiatalabbaknak, akiknek fontos, hogy idősebb családtagjaik jól érezzék magukat, adott esetben egy új társsal az oldalukon. Akkor is, ha ez szokatlan, ha a fiatalabbaknak gyakran kényelmetlen alkalmazkodni az új helyzethez. Az internet csodálatos ebben az összefüggésben; mert hatalmas mértékben kitágítja a párkeresési lehetőségeket. Különösen igaz ez az idősebbekre, akiknek alig van módjuk arra, hogy új ismeretségeket kössenek természetes úton-módon (munkahelyen, szórakozó helyen stb.).
Rengeteg közhely hangzik el, ha a párkapcsolatokról van szó. Az egyik véglet, hogy „egy percig sem bírom ki egyedül, mert az ember társaslény”, a másik viszont az, hogy „nekem nagyon jó egyedül, nem kell senkihez alkalmazkodni, senki nem kérhet számon tőlem semmit”. Talán te is láttad, az interneten keringett egy fotó egy nőről, aki önmagához ment férjhez, illetve egy pasi meg egy műanyag próbababával házasodott össze. Lehet élni egyedül, csak nem érdemes, vagy…?
Talán furcsának fog tűnni, de nem látok ellentmondást. Általában az tud jól működő társkapcsolatot kialakítani, aki egyébként egyedül is viszonylag jól érzi magát, aki nem menekül egy új társkapcsolatba. Nem igazán szerencsés, ha arra várunk, hogy valaki megmentsen minket a magányunktól, a szorongásainktól, vagy bármi mástól. Ez nagyon nagy terhet rak a másik félre, olyan elvárásokat támaszt, amelyeknek nagyon nehéz megfelelni. A menekülő csalódik, a támaszként kiszemelt fél pedig egyre jobban idegenkedik attól, hogy a párja függ tőle.
„Lehet élni egyedül, csak nem érdemes?” Lehet, miért is ne lehetne, és ha valaki így érzi jól magát, az teljesen rendben van. Mindenféle variációban tudjuk magunkat remekül, illetve pocsékul érezni. Ami viszont fontos: tudnunk kell, ahogy mi jól érezzük magunkat, az ránk van szabva; ne állítsuk normává mások elé.
Van-e, kell-e, lehet-e különbséget tenni a társkeresésben aszerint, hogy valaki agglegény (-leány), özvegy vagy elvált? Sorozatunk ötödik részében például a bemutatott pár mindkét tagja fontosnak tartotta, hogy csak özvegyek jöhetnek szóba, mert azok érthetik meg egymást.
Butaság lenne tagadni, hogy mondjuk egy hatvanéves agglegény/-leány más élményekben, élethelyzetekben szocializálódott, mint egy több évtizedes jó házasságban élt, frissen megözvegyült, vagy egy esetleg már öt váláson túlesett férfi vagy nő. Ezek fontos különbségek, és ha valakinek ezek döntő jelentőségű tényezők, nyugodtan szelektálhat a keresés során ezek alapján is. De ezen túl még rengeteg más fontos elem van, ami befolyásolhatja a párkeresés szerencsés vagy balszerencsés kimenetelét. Ezek jó része nem is tudatos, és csak egy (vagy több) személyes találkozó során kerül felszínre. Sőt, néha csak a már bejáratott új kapcsolat során kerülnek elő olyan kérdések, amelyek döntően befolyásolják jó vagy rossz irányba a párkapcsolat jövőjét.
Gyakran visszatérő téma volt a beszélgetésekben a bizalom és a hűség kérdése. Hiszen főként az internetes társkeresők körében eléggé elfogadott, hogy amíg nem alakul ki komolyabb kapcsolat (de persze kinek, mit jelent a „komolyabb”?), addig lehet párhuzamosan írogatni, randizgatni online, illetve akár a valóságban. És ott van a „barátság extrákkal”, ahol eleve nincs szó hűségről. De még ekkor is előfordul, hogy amikor az egyik fél mégis beleszeret a másikba, akkor már nem tolerálja azt, ha „megcsalják”. Mihez kezdenél terapeutaként például egy ilyen esettel, ahol a hűtlenség a konfliktus oka?
Természetesen nem egy súlycsoport az, hogy valaki két hét ismeretség vagy két évtized házasság után követeli meg a másiktól a párkapcsolati kizárólagosságot. Hagyjuk a hűség szót most békén, különben szétfeszítené beszélgetésünk kereteit a válasz. Itt most alapvetően az érett korban kötött új kapcsolatokról gondolkodunk együtt, azaz itt már nem a gyerekvállalás, egzisztenciateremtés a nagy kérdés. Ha a kezdődő kapcsolat jól alakul, maguktól elmaradnak az alternatív lehetőségek. Ha nem, akkor az jelezheti, hogy nem jó irányba fejlődnek a dolgok, a „kereső” fontos szükségletei kielégületlenül maradnak. De lehet, hogy a 60+ os nő vagy férfi csak örömét leli az online flörtölésben. Mi a baj ezzel? Lehet, hogy ezt szerette volna csinálni mindig, csak nem merte. Ez itt már a jutalomjáték, így az élet alkonyán, papás-mamást játszunk, mint az élet kezdetén. Az még nem volt komoly, ez meg már nem annyira komoly, javaslom engedjük el a görcseinket, a birtoklási vágyunkat.
A nyolcadik részben pont arról írtunk, vajon mi lehet az oka, hogy valaki huzamosabb ideig fenn van egy társkereső oldalon. Azért nem talál párt, mert mondjuk irreálisak az elvárásai? Vagy nem is akar igazán párt találni mert, mint mondod, élvezi magát az ismerkedést? Esetleg valami egészen más? Te mit gondolsz erről?
Lehet, hogy valaki sokáig keresi a megfelelő társat. Lehet, hogy nagyon nagy felszabadulásként éli meg, hogy válogathat, anonimitásban maradhat, kiélheti mindazt, amit off-line nem mert, nem tudott kiélni. Nem tartom jó ötletnek, hogy egy új párkapcsolatban valamelyik (vagy mindkettő) letiltja a párjának a további jelenlétet a társkeresőn. A másik fejébe sem tudunk belelátni, és ki tudja miket gondol, miről ábrándozik. A jó párkapcsolat egyik fontos feltétele, hogy a felek képesek legyenek kordába szorítani az irányú késztetéseiket, hogy a másikat kontrollálják. Tessék tisztelni a párunk határait, és tessék betartatni a saját határaink tiszteletét! Néha persze nehéz meghatározni hol húzódnak ezek a határok. Azért néhány dolog világos: hogy mit nézeget a számítógépén, kinek milyen emaileket ír, kivel beszél telefonon, az a párom magánügye és persze fordítva, magunkra vonatkoztatva is igaz. Egy jó párkapcsolat nem a másik birtoklását, kontrollálását jelenti. Talán a egy metafora segít megérteni, mire is gondolok. A jó kapcsolat egy tartós meghívás valaki számára az életünkbe. Egy ajánlat, ami arról szól, hogy jó lesz nekünk együtt. Ajánlat, de nem ajándék, amit zsebre lehet tenni, vagy bezárni a ládikóba.
A pénz. Bármennyire is jó lenne a párkapcsolatokról és az abban felmerülő problémákról csupán érzelmi oldalról írni és gondolkozni, már az első randin felmerül, hogy ki fizesse ki a vacsorát vagy kávét, és eljutva az esküvőig jön a házassági szerződés. Ha nagyobb a korkülönbség a fiatalabb biztosan „aranyásó”, ha tehetősebb az egyik fél, mint a másik, meghívhatja-e kínos érzések nélkül egy luxus nyaralásra. Szerinted működhet jól a kapcsolat jelentős anyagi különbség esetén?
Akkor igen, ha a pénz fontossága a helyére kerül. Ha a kevésbé tehetős fél magabiztosan éli az életét, és nem retteg attól, hogy mi lesz az ő anyagi jólétével, ha valamiért véget ér a kapcsolat, akkor nem válik függővé a másik gazdagságától. A tehetősebb félnek sem lesz az a félelme, hogy a párja az anyagi jólétet szereti, és nem őt magát. De tágítsuk ki a témát: nem szerencsés, ha valaki a párjától várja a megoldást a saját élete problémáira: legyen az anyagi jólét, karrier, biztonság, vagy csak az a bizonyos „széles váll”, amire annyian vágynak támaszkodni. Visszatérve a pénzre, jó már korán tisztázni, mi az enyém, mi a tied, mi a közös, a közöshöz hogyan nyúlhatunk és hogyan nem. Függetlenül attól, hogy az egyik fél tehetősebb-e, mint a másik, a külön-külön bankszámla rengeteg konfliktust előzhet meg. Fontos, hogy tisztázzuk az alapkérdéseket, ne maradjanak tisztázatlan kérdések, elvarratlan szálak, mert később megbosszulhatja magát. Sok válófélben lévő pár a rendezetlen anyagi kérdések miatt gyűlöli meg egymást jóvátehetetlenül.
A könyvedben is van egy fejezet, amiben a családállításról írsz. A saját történetedet meséled el, és bevallom, amíg veled nem beszéltem erről, nem hittem el, hogy ez egy komolyan vehető módszer, például párkapcsolati problémák esetében. Mesélnél erről?
A családállítás viszonylag új a sok létező terápiás módszer között. Mindenképpen komolyan vehető, de semmiképpen nem csodaszer, és nem hozzáértők kezében többet árt, mint használ. Gondoljunk a hipnózisra, ami lehet cirkuszi mutatvány és nagyon hatékony terápiás eszköz is. A családállítás arra jó, hogy az „állító” fontos, a családjával, egyéb ember kapcsolataival összefüggő problémáit, nyitott kérdéseit egy új, számára szokatlan megközelítésben vehesse szemügyre, megértve addig rejtve maradt összefüggéseket. A családállítás általában kisebb csoportokban történik, van, aki felállítja a magával hozott témáját, a többiek pedig reprezentánsok, azaz ilyen – olyan szerepeket kapnak a felállításba hozott történetben. Ha valakit érdekel a dolog, azt javaslom, először reprezentánsként vegyen részt egy csoport munkájában, és csak ha már látott egy vagy több felállítást, akkor fontolja meg, hogy akarja-e ő is a saját témáját felállítani. Párkapcsolati problémák esetén én alapvetően a több üléses párterápia híve vagyok, ahol aztán előfordulhat, hogy egy fontos részletet családállítás segítségével érdemes megvilágítani.
Két részt is szenteltünk az új párunk és a gyerekeink kapcsolatának, előbb a kisebb, majd a már felnőtt gyerekek esetén. Olvasóink igencsak megdöbbentek például a 30 éves Vivienen, aki szó szerint tombolt és rombolt, amikor az édesanyja az apa halála után újra férjhez ment. Talán neki is segíthetne a családállítás? Illetve mik lehetnek az intő jelek, és hogyan, ki tudja elejét venni, hogy akár végleg megromoljon a kapcsolat az egyedül maradt szülő és a felnőtt gyereke között, amikor új férfi/nő kerül a képbe?
A felnőtt gyerekek fejében igen sokszor tovább él a szüleikről még gyermekként megalkotott kép. A szülő maradjon élethossziglan apa és anya, micsoda dolog, hogy egyidejűleg férfi, illetve nő is szeretne lenni? Szex és a szülők? Szintén, ki tudja maga elé képzelni a szüleit szexuális aktus közben? De azért, mert ez nekünk, felnőtt gyermekeknek nehézséget okoz, miért kellene a szüleinknek bármi jóról lemondaniuk? Nehéz ezeken a gyermeki rögzültségeken túljutni, de nem lehetetlen. Kérdés, mi a cél: megőrizzem a nekem kellemes rég elavult szülőképemet, elvárva, hogy az egyik vagy mindkét szülőm viselkedjen ennek megfelelően, vagy én alkalmazkodom, belátva, hogy apám vagy anyám boldogsága, lelki jóléte függhet ettől az új kapcsolattól. Természetesen az idősödő szülő új párkapcsolata nem lesz a felnőtt gyerekek új apukája vagy anyukája, erre törekedni abszurd lenne. Egy jó baráti vagy barátságos viszony az optimális, de még egy jól kordában tartott utálat is jobb, mint a szülő „eltiltása” egy új kapcsolattól. Egyébként a nagyon viharos tiltakozás a fiatalabb generáció valamelyik tagjánál utalhat a tiltakozó valamilyen, a szülőkkel kapcsolatos lelki elakadására, amit családterápiás segítséggel fel lehet oldani.
Mi az a három, vagy mondjuk öt szó, amire szerinted mindenképpen figyeljen az, aki hosszabb-rövidebb egyedüllét után elhatározza, hogy belép egy társkereső csoportba vagy más módon, például egy régi szerelmének a felkeresésével, újra párt keres?
Nem tudok ilyen szavakat megnevezni. Amire figyelni kell, az az, hogy autentikusak legyünk, amikor magunkról beszélünk-írunk, ne akarjunk (sokkal) jobbnak, szebbnek látszani, mint amilyenek tényleg vagyunk! Figyeljünk nagyon, hogy a párjelölt bemutatkozása nekünk valósághűnek tűnik-e, és ha nem, lépjünk tovább! Szánjunk időt az ismerkedésre, a közeledésre, ne rontsunk ajtóstól a házba! Régi szerelmek felkeresése: legyünk óvatosak, az emberek változnak az évek során, nem biztos, hogy ugyanazt kapjuk vissza, akit annyi évvel ezelőtt megszerettünk. És gondoljuk csak végig, miért is nem lett abból a régi szerelemből akkor tartós párkapcsolat!
Vége
Sorozatunk cikkei:
Kompromisszum vagy önfeladás? Hogyan találj társat…? 14. rész
Az új párunk elfogadtatása a gyerekeinkkel – Hogyan találj társat…? 11. rész
Párt keresel az újrakezdéshez? Csetlesz-botlasz az interneten? Akkor olvasd el ezt a cikket!
Hogyan találj társat 40plusz, 50plusz, 60plusz évesen? 1. rész
