„Hát te, hogy érzed magad a mi ősi földünkön?”

0
973

Kultúrák közötti kommunikáció

A kultúrák közötti kommunikáció volt a témája a budaörsi SHL Hungary Kft. májusi nyílt napján elhangzott előadásnak és az azt követő beszélgetésnek. A vendégelőadó, Dr. Héjj Andreas egyetemi tanár már gyermekkorát is más kulturális környezetben, Afrikában töltötte, és munkája során rengeteg nép életével, szokásával ismerkedett meg testközelből. Prezentációjában számos példával ismertette az eltérő kultúrájú emberek között létrejövő félreértéseket és furcsaságokat. Előadását követően a jelenlévők is megosztották a témával kapcsolatos tapasztalataikat.

Az SHL Hungary Kft. vezetőképzéssel foglalkozik, így munkatársai egyrészt munkaerő kiválasztásban segítik a cégvezetőket, másrészt a munkavállalók fejlesztéséhez adnak tanácsot, hogyan lehet megtartani őket és akár élményszerűen motiválni. A kft. minden hónap utolsó csütörtökén nyílt napot szervez, vendégelőadót hív, aki egy konkrét témáról beszél, utána a jelenlévők közösen gondolkodhatnak a hallottakról. Ezúttal az előadó dr. Héjj Andreas pszichológus volt, aki a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető tanár és a müncheni Ludwig Maximilians Egyetem professzora.

A professzor az előadását egy viccel kezdte, mellyel mindjárt rávilágított arra, hogy a kultúrák igazsága nézőpont kérdése: Az indián betér egy new york-i kocsmába. Megkérdezi tőle a csapos: hogy érzed magad a mi régi városunkban? Mire az indián: Hát te, hogy érzed magad a mi ősi földünkön?

Elhangzott, hogy általában jellemző két kultúra találkozása esetén, hogy mindkét fél a másikat találja illetlennek, mert nem úgy viselkedik, ahogy elvárják, így válnak tartózkodóvá és gyanakvóvá. Az általános bevezető után a professzor konkrét példákkal illusztrálta különböző kultúrák találkozásának konfliktusait. Az első rövid történet Gsell püspök életéből vett példa volt. Mielőtt püspök lett volna, a francia származású, római katolikus Gsell atya misszionáriusként tevékenykedett a XX. század első felében az Ausztráliától északra fekvő Bathurst szigetén, a tiwi nép körében, ahol százötven „feleséget” szerzett. A nép korábban kannibalizmusáról volt ismert, de Gsell atya úgy gondolta, csak azokkal szemben viselkednek ellenségesen, akik létfenntartásukban veszélyeztetik őket, ezért a szerzetes úgy ment oda, hogy élelmet is vitt magával, illetve szándékában állt alkalmazkodni kultúrájukhoz. Elgondolása sikerrel járt, nem ették meg, befogadták a bennszülöttek. Példája igazolta, más kultúra tiszteletben tartásával elkerülhető a konfliktus. Sokáig élt ott, iskolát alapított a gyerekek számára. Történt aztán, hogy egy esemény következtében Gsell atya némiképp átalakította a népcsoport hagyományait. Egyik tanítványáért eljött a számára férjnek kijelölt idősebb harcos férfi, akinek a szokásokhoz híven már születése előtt odaígérte családja a leányt. Bár a menyasszony nem szívesen ment a férfival, Gsell atya tiszteletben tartva hagyományokat, nem avatkozott bele. Csak miután a lány sebesülten visszaszökött, akkor döntött úgy, hogy megpróbál egyezségre jutni a férjjel, és mintegy kivásárolta – értékes javakat ajánlva fel cserébe, kést, tükröt, dohányt, stb. – a házasságból. Innentől kezdve ezt a lányt és az összes többit, akiket a családok az oltalma alá helyeztek „feleségnek”, apácák nevelték és tizennyolc éves korukban szabadon dönthettek, milyen férjet választanak maguknak. Ennek a fiatal férfiak is hasznát látták, hiszen nem kellett az idősebb férfiak halálára várniuk – akiknek addig joga volt a feleséggyűjtés -, hogy asszonyuk lehessen.

Dél-Afrikában alakult ki az a helyzet, hogy a xhosa törzs tagjai és az Európából érkezett lakosság között félreértés történt, annak ellenére, hogy szándékuk, az egymás iránt kinyilvánított tiszteletadás szándéka egyezett. A fehérek szerint illemtudó az, aki házukba belépve megvárja, míg hellyel kínálják, s csak azután foglal helyet. Ezzel szemben a xhosa törzs tagjai úgy tartják, a ház urának úgy tudják megadni a legmélyebb tisztelet, ha fölnéznek rá, vagyis, ha rögtön leülnek, amint bemennek a házba, hogy fölfelé tudjanak nézni. Így aztán a két kultúrában kialakult elképzelés eltérő megvalósítása azt eredményezte, hogy udvariatlannak tűntek egymás szemében.

A második világháború idején, a normandiai partraszállás előtt az amerikai katonák Angliában állomásoztak és ottani hölgyekkel ismerkedtek. Érdekes módon az angol nők véleménye az amerikai katonákról ugyanaz volt, mint az amerikai katonák véleménye az angol nőkről, azaz erkölcstelennek, szexuálisan túlfűtöttnek jellemezték egymást. Melyiküknek volt igaza? Mi okozhatta a nyilvánvaló félreértést, hiszen nagyjából ugyanazt a nyelvet beszélik. Margaret Mead, amerikai kulturális antropológus, a kor egyik szaktekintélye megállapította, azért alakulhatott ki ez a helyzet, mert bár mindkét félre – és általában minden társadalomra – igaz, hogy egy pár esetén körülbelül harminc lépcsőfokon át vezet az út az egymásra pillantástól a közösülésig, de a lépcsőfokok sorrendje nem ugyanaz minden kultúrában. Ebben a történetben a csók szakasza volt az, ami a galibát okozta, ugyanis az az amerikaiaknál a hetedik, míg az angoloknál a huszonhatodik helyen áll a sorrendben, tehát amikor az amerikai már csókolózást kezdeményezett, az angol nőnek ez ugrás volt a huszonhatodik fokra, így két választása volt, vagy faképnél hagyja a fiút, vagy ott folytatja, ahol számára természetes, a huszonhetedik fokozatnál. Erre viszont az amerikai fiú nem számított. Ezért érezték úgy mindketten, hogy a másik túl gyorsan halad a románcban.

A következő példák azt bizonyítják, hogy még Európai országon belül is léteznek kulturális különbözőségek. A bajorok szigorúan megkülönböztetik magukat a többi német embertől, csúfolódóan poroszoknak nevezve őket, függetlenül attól, hogy porosz-e vagy sem az illető. A bajor fehér virslit cuclizzák a bajorok, és elítélő véleményt alkotnak mindenkiről, aki másképpen, például késsel-villával eszik azt.

A bajorok az osztrákokkal nyelvhasználatban (közös nyelv: bairisch), életmódban közelebb állnak egymáshoz, mint például az északon élő németekkel. Ennek ellenére egymás gúnyolására épülnek vicceik. Amikor még voltak határok és a német márka fizetőeszköz volt, egy bajor Ausztriába utazott autóval és a határon a határőr kérte a papírjait, a forgalmi engedélyét, jogosítványát is. Az utazó ekkor vette észre, hogy a vezetői engedélyét otthon hagyta, de a forgalmi nála volt, ezért beletett egy tízmárkást, úgy adta oda, hátha annak révén az osztrák szemet huny efölött. Az osztrák nézegeti, forgatja a tízmárkást, majd megszólal: Nagyon jól állt magának a hosszú haj, de nem a vitorlázó engedélyét kértem, hanem a jogosítványát! Általában ugyanazokat a vicceket mesélik Ausztriában is, abban az esetben a bajor az, aki dőre.

A második világháború után kettéválasztott Németországban is kialakultak feszültségek kelet és nyugat között, annak ellenére, hogy előtte viszonylag egységesnek volt mondható, ugyanaz a kultúra, ugyanaz a történelem. A különbségek egyik jelképe a banán volt, amit az NDK-ban nem lehetett könnyen beszerezni, ezért a nyugatiak mindig banánt vittek ajándékba, ami ellen a keletiek egy idő után „fellázadtak”. Héjj Andreas a berlini fal leomlása után nem sokkal járt a Humbolt egyetemen (Münchenben élt akkoriban), és azt tapasztalta, hogy a kelet-németországiakban sok ellenérzés van a nyugat-németországiak iránt, ami abban nyilvánult meg, hogy úgy érezték, bajtársiasság és kooperáció csak náluk létezik, mert ők még banánszállítmány esetén is értesítik egymást, aminek persze az NSZK-ban nincs jelentősége. Azonban más, indokolt esetekben nyugaton is létezik együttműködés az emberek, illetve a kollégák között.

Még nagyobb ellentétek feszülnek az emberek között Dél-Tirolban, ahol a háború után német nyelvterületeket csatoltak Olaszországhoz. Nagy a bizalmatlanság az olasz nyelven beszélő és a német nyelven beszélő dél-tiroliak között, mert az olaszok fontos jogoktól fosztották meg a német nyelvű lakosságot, amit azok nem bocsátottak meg. Ezért a német nyelvűek által szabadságharcosoknak nevezett csoportot, akik küzdöttek és kivívták Dél-Tirol autonómiáját, az olaszok terroristáknak neveznek, és nem engedik be őket az országba.

A búvárok OK kézjelét, amivel a víz alatt jelzik egymásnak, ha minden rendben van, például Amerikában gyakran használják, hasonlóan pozitív megerősítésként vagy tetszésnyilvánítás esetén. Németországban ez a kézjel sértésnek minősül, mert az ottani kultúrában az emésztő szervrendszer alsó végéhez kötődő káromkodás nonverbális kifejeződése, és 500 euróra büntetik azt, aki ezt a jelet más embernek mutatja.

Az előadás tanulsága tehát az volt, hogy kultúrák közötti kommunikáció során tehát érdemes „szemmagasságban találkozni”, ami azt jelenti, hogy a viselkedés mögött meg kell ismerni a szándékot is, mint a fent említett xhosa törzs esetén. Ezt a tisztánlátást befolyásolja például, hogy a másik embert melyik oldalról próbáljuk megérteni. A miénkről, vagy az övéről. A magyar kifejezés, a „hová valósi vagy?” nem pusztán azt jelenti, földrajzilag honnan származol, ebben az is benne van, kikhez való vagy, hová tartozol. Zavarja a tárgyilagosságunkat az is, hogy amit nem (szívesen) veszünk észre saját magunkban, azt másokra felnagyítva vetítjük ki és úgy szidjuk.

A kultúrák különbözőségéhez hasonlóan egyének is lehetnek nagyon eltérőek az átlagtól, különösen igaz ez a művészekre. Az 1930-as években a gyermek Gillian Barbara Lynne nagyon izgágán viselkedett, az iskolában nehezen tudott koncentrálni. Ma ezt a fajta jelenséget figyelemhiányos hiperaktivitási zavart (ADHD) diagnosztizálnának nála. A szülei orvoshoz vitték, aki az édesanya meghallgatása után jó érzékkel, nem várt módon a kislánnyal zenét hallgattatott, aki a zenére kezdett el mozogni. Az orvos megállapította: a gyermeknek nincs semmi baja, ő egy táncos. S valóban, felnőttként híres táncos és koreográfus vált belőle.

Az előadást követően a hallgatóság közül néhányan érdeklődtek hasonló, különböző nemzetekkel kapcsolatos problémák megoldása iránt. Egy hölgy olyan vállalatokra vonatkozóan tette fel kérdését, ahol a cég különböző osztályai más-más országban találhatók és ebből adódik meg nem értés. Válaszában Héjj Andreas azt javasolta, ilyen esetben érdemes hozzáértő embertől „használati utasítást” kérni az előforduló népekhez. (Például Japánban, amíg a főnök bent van az irodában és dolgozik, addig az alkalmazottak sem mehetnek haza, ez íratlan szabály. Ezt figyelembe véve, ha a vezető beosztású a rendes munkaidőn túl is maradni szeretne, úgy kell tennie, mintha hazamenne – sétál egyet – és utána mehet vissza az irodába dolgozni, miután a többiek már elmentek.) Egyébiránt még hozzátette, csapatépítőkön lehet olyat játszani, hogy magyar közmondásokra keressék meg a sajátjukat, mert biztosan minden kultúrában van megfelelője. Ebből megérthetik, hogy végső soron képesek szót érteni, hiszen ugyanazokra az alapgondolatokra épül föl minden egyes kultúra. Általában azért idővel el szoktak halványodni cégen belül a nagy kulturális különbségek és kialakul egy vállalati belső, egységes kultúra – ezt is igazolta egy hölgy.

Egy férfi, aki Bécsben is él, az iránt érdeklődött, hogy török vendégmunkások között elképzelhető-e olyan ellentét, mint ami az – egyébként egymáshoz közel álló – bajorok és osztrákok között fennáll. A professzor érdekes következtetésre jutott a válaszában. Bár a munkájában, körülményeiben az embernek élete során több kapcsolódási pontja van, ami formálja ugyan identitását, de az csak egy felületes réteg. Ami igazán számít, az a származásból fakadó mély identitástudat, ami egy harcos, hódító ideológiával rendelkező mohamedánnak sokkal erősebb, mint az európai keresztény kultúrához tartozóké. Így aztán valószínűbb, hogy egy török bevándorló bajor és egy török bevándorló osztrák nem lesz ellenséges egymással, mert mélyen gyökerező közös identitástudatuk van, s ez éppenséggel békésebb világot eredményezhet, mint a jelenlegi.

Egy másik férfi azt a tapasztalatát osztotta meg, hogy még településen belül is léteznek ilyen kulturális ellentétek. Polgármester választás idején az egyik jelölt azzal uszított ellenfele ellen, hogy amaz csak egy gyüttment, aki csak második generációs lakója a falunak, így nem méltó a polgármesteri posztra. Ezen kívül még egy észrevételt tett, amire Héjj Andreas ismét elgondolkodtató választ adott. Arról beszélt, hogy szerinte bármilyen kisebbséggel szembeni ellentét a kulturális különbségekből adódik. A professzor visszautalt a már említett jelenségre, mindenkinek van olyan tulajdonsága, amire nem büszke. Amiről inkább nem vesz tudomást, sőt, kivetíti másra – többnyire éppen a kisebbségre -, és úgy nyilvánítja ki haragját ellene, ahelyett, hogy saját magában megoldaná ezt a problémát. Amikor másban nem tudunk megbízni, föl kell tennünk a kérdést, hogy saját magunkban merünk-e bízni? Mert ha mernénk, akkor a másikban is, és úgy könnyebb lenne az együttműködés is.

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here