Egy filmstúdióban dolgoztam akkoriban. Egyszerű munkám volt, egy összeszokott stábbal láttuk el egy tehetségkutató műsor háttérmunkáit. Sokszor fárasztó volt a rengeteg önjelölt „művész”, akik azt hitték, hogy a zuhany alatt elvernyogott szörnyű dalaik megfelelnek arra, hogy ország-világ előtt megvillantsák vele a tehetségüket, de inkább annak csak tökéletes hiányát mutatták be a szánalmas próbálkozásaikkal. Azért néha történtek csodák is.
Tudod, olyan volt az a lány, aki a százkilences sorszámmal kijött a színpadra, aki mellett úgy elmennél az utcán, hogy akár egy perccel később sem tudnád az emlékeidbe idézni. Vékonyka termet, lófarokba fogott fekete, váll alá érő haj. Farmer, fekete póló és barna bőrmellény. Azon túl, hogy gitár volt a nyakába akasztva, semmi feltűnő. Hiába volt szép arca, azért se vennéd észre, ha elhaladna melletted, mert olyan fajta volt, aki folyton lesüti a tekintetét, és véletlenül sem néz a szemedbe, biztos te is ismersz ilyet. Pedig, ha egyszer venné a bátorságot, felnézne és összeakadna a pillantásotok, elszégyellenéd magad, mert a te tekintetedből soha nem fog annyi tiszta kedvesség áradni, mint az övéből.
Kiállt a rivaldafénybe, nyakában az előbb említett gitár, jobb kezében mikrofon, de nem szólalt meg. A zsűri négy tagja csak mosolygott, tetszett nekik a lány visszafogott megjelenése, majd egy másodperc várakozás után megszólalt a bal szélen ülő férfi, a program házigazdája. Tudod, biztos láttad már a műsort.
– Szia, ki vagy, és mit fogsz nekünk előadni?
– Ha… – kezdett bele a lány, de ami ezután következett, attól megfagyott a közönség – Ha…
A lánynak nagyon erős beszédhibája volt. A sóhajtásnak hangzó, halk mondatkezdő szótagok után másodpercekig csak állt csukott szemmel, mire el tudta kezdeni az egyes mondatait.
– Ha… Hanna vagyok. Buh… Buh… Budaörsről jöttem. Eh… eh… Egy dalt szeretnék elénekelni, amit én szereztem.
Az izmaim megfeszültek, az idegeimben fel alá szaladt a hideg. Ismered az érzést, nem? Rettegéssel gondoltam arra, hogy ha most valaki beröhög a nézőtérről, akkor azzal összetörik a lányt és az őt körbe ölelő törékeny légkört. De kár volt aggódnom, senki nem mert megszólalni, ugyanolyan feszülten figyeltek, mint én.
A zsűri tagjai is csak tágra nyitott szemmel nézték, ők sem küldték le a színpadról, pedig máskor könyörtelenül a szemébe mondták a fent állónak, hogy tehetségtelen ripacs, ha az megérdemelte a kijózanítást. De ezzel a lánnyal szemben valamiért ők is végtelenül türelmesek voltak.
– Tehát saját dalod van – folytatta az a férfi zsűritag, tudod, amelyik az az énekes volt korábban, csak aztán elindította ezt a műsort, és ő lett egyben a producer.
A lány bólintott, és lassan, minden mondat elején sok-sok lélegzetvételnyi időre megállva elmondta, hogy tudja ő, hogy nem lesz belőle híres énekes, de nem tudna tükörbe nézni, ha egyszer legalább nem merte volna magát kitenni ennek a próbatételnek, mert az egyetlen helyzet, amikor nem akadozik a beszéde, az az, amikor énekelhet. A nézőtér felől még egy papírpohár zörgést sem lehetett hallani, mindenki lélegzet visszafojtva koncentrált a lányra. Te is biztos tudod, milyen az a feszült csend!
– Hát, akkor itt a lehetőség, halljuk! – zárta le a beszélgetést a producer. Látszott az ő arcán is, hogy a lánynak drukkol. Letakarta a mikroportját, és mintegy magának, halkan csak annyit mondott, hogy „Istenem, add hogy jó legyen!”. Ugyanezt a szorongást éreztem én is. Istenem, csak add, hogy jó legyen!
Egy mikrofonállvánnyal felszaladtam a színpadra, hogy beletehesse a mikrofont. Egy mosolyt kaptam cserébe. Szappanillat lengte körbe, amitől a levegő is valahogy puhább volt a környezetében.
Hanna megpendítette a húrokat, és pár akkord után belekezdett a dalba. Mintha valaki más énekelt volna, nem is az a beszédhibás lány, aki az előbb még ott állt. Hangja erősen, tisztán bezengte a több ezer néző befogadására alkalmas stúdiót, talán hangosítás nélkül is hallhatták volna még a leghátsó sorokban is. Egyszer sem bicsaklott meg sem a dallam, sem a szöveg. Úgy énekelt, mint amikor márciusban több hét szárazság után végre esik egy kis eső, és zöldbe borul tőle a tavasz.
„Szeretlek, mondtad Anya, és tudd, hogy én is szeretlek téged,
megbocsátom, hogy a hajam alatt miattad van ott az a heg;
Szeretlek, mondtad Apa, és tudd, hogy én is szeretlek téged,
az sem bánt már, hogy csak negyedévente hallottam felőled;
Fejben összeraktam egy időgépet;
hogy a múltamban helyre rakjak mindent;
Fejben összeraktam egy időgépet;
hogy a múltamban helyre rakjak mindent.”
Már az első versszak is ledöbbentett mindenkit, de többiből még inkább kiderült, hogy miken ment keresztül a lány. Meg kellett műteni a fejét, miután az anyja részegen fellökte nyolcéves korában. Innen a beszédhiba és a heg. Hannának huszonöt éves kora ellenére át kellett olyanokat élnie, amik sok hosszú élet csokorba font szörnyűségeit is kitennék. Megerőszakolták kiskamaszként, máskor az utcán kirabolták, az iskolában gúnyolták, rendszeresen megverték. Az anyja egyik pasija kirabolta a házukat, és elvitt minden mozdíthatót, de előtte még bezárta Hannát a szekrénybe, és megfenyegette, hogy ha elmondja ki volt, kivágja a nyelvét. Amúgy sincs rá szüksége, hisz beszélni sem tud rendesen, mondta. És ez nem is volt minden.
A közönségből többen is megkönnyezték, mikor egyszer csak váltott a dal. A tények megmaradtak, de mindegyik borzalomból valahogy jó lett. A részeges anyjától elvette a gyámhatóság, és egy egyedülálló nőhöz került gyámság alá, aki úgy szerette, mintha csak a sajátja lenne. Később a nevelőanyja megházasodott, és együtt boldogságban nevelték fel Hannát. Új iskolába is került egyúttal, és ott soha nem bántották, befogadták. A valódi apjáról csak néha-néha jött valami információ, de már nem is volt rá szükség. Az erőszak és a bántalmazások hatására elkezdett önvédelmet tanulni, és később európai szintű versenyeken ért el komoly eredményeket, annyira, hogy már folyamatosan hívják, hogy tartson bemutatókat. Mivel beszélni nagyon nehezen tud, állatokkal kezdett foglalkozni, amit imádott. Ezen a munkahelyén találkozott a párjával is, akivel már négy éve házasok, bölcsődés ikreik vannak, és minden percben érzi a felőlük áradó szeretetet. Az utolsó versszak refrénje volt az igazi váltás:
„Fejben már szét is szedtem azt az időgépet,
mert bármin is változtatnék, nem az lennék, aki,
és nem sodort volna erre az élet,
nem lennék ilyen boldog, hogy veletek élek.”
A közönség, akár csak a zsűri négy tagja felállva, ujjongva tapsolt. Nézd, most is libabőrös leszek, ha arra a pillanatra gondolok. Hanna továbbjutott.
Írta: Ványai Pál
Illusztráció: Ciucurencu, Alexandru: Fata cu chitara/Lány gitárral
