„Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki az útra vigyáz, annak mutatom meg Istennek üdvösségét.” (Zsolt. 50,23)
Ha elgondolkodunk azon, milyen gyakran adunk hálát dolgokért, sokszor nem jönne ki jó eredmény. Az átlagember számára a hála mindössze annyit jelent, hogy köszönetet mondunk valamiért, amit kaptunk. Az életünkben természetesnek veszünk dolgokat, megszokottá válnak, úgy tűnhet, mindez „jár” nekünk. Többről van szó.
Természetesnek gondoljuk, hogy van egy lakásunk, ahol meleg vízben fürödhetünk, a hűtő telve élelemmel, az autónk a ház előtt áll, egészségesek vagyunk stb. Ha hálával tudunk ezekre a dolgokra gondolni, ez az érzés felemel, boldoggá tesz, így könnyebben adunk másoknak, akik szintén hálával köszönik meg a gesztust. A hála szabadító erővel bír, ráadásul Isten nagyra értékeli a szívből jövő hálaadást. Amikor kérünk az Úrtól valamit, azonnal adjunk hálát érte, mintha már meg is kaptuk volna. Ez növeli és gerjeszti fel a hitünket, közelebb visz Istenhez és könnyebbé teszi a megbocsátást is.
Amikor hálát érzünk, felszabadultak vagyunk és örülünk, így a szomorúság mélységét is félre tudjuk tenni. A hálaadás tanulható folyamat, de csak következesen juthatunk célhoz.
Nagy segítség ebben egy bizonyos ideig tartó „hála napló” vezetése (pl. 4-5 hét). Napi rendszerességgel írjuk le a velünk történt pozitív történéseket, mindent, amiért hálásak vagyunk. Hamar életvitelszerűvé válik ez a rendszer. A napló vezetése felüdít.
Hallottam egy kutatásról, ahol többek között egy szociális otthonban élő 92 éves férfi vállalta a hálanapló vezetését négy héten át. Szorgalmasan dolgozott vele, nem hagyott ki egyetlen napot sem.
Mindaz, amit leírt, könnyet csal az ember szemébe: hálás, amiért a szülei gondoskodtak róla, felnevelték őt. Hálát adott a feleségéért, gyermekeiért, a munkatársaiért, amiért mindenkitől tanulhatott. Hálát adott azért, hogy süt a nap, hogy elállt a szél, hogy a beteg lábával eljutott oda, ahová indult és onnan hazaért. Hálát adott az Istennek a hosszú, tartalmas életükért, az egészségükért.
A bácsi meghalt, és a kutató elhatározta, megkeresi az özvegy feleséget, és átadja neki a hála listát, mivel talán nem is tudja, hogy ilyesmi született a férje keze alatt.
Hálásak vagyunk egy szemkontaktusért is, mert megerősít minket az emberi mivoltunkban. Sokszor nagyon mélyre kell hajolnunk, hogy tisztábban lássunk.
Talán érdemes megpróbálnunk a „Hála naplót”, ugyanis a pozitív dolgokkal való foglalatosság az agyban a jó élményeket értékelő módra kapcsol, így fokozódik a hála érzése. Csökkenti a reménytelenséget. Rájövünk, hogy az életünk nem is olyan szörnyű, mint ahogy egy-egy napon éreztük azt.
Fontos, hogy hálánkat a másik ember felé fejezzük is ki, mert az mindkét félnek jót tesz, ha egy „köszönöm”-öt mond, vagy kap.
Ha minden napunkat hálaadással indítjuk, azzal sokat tehetünk magunkért és a környezetünkért is. A hálaadás soha ne legyen felszínes! Ne csak akkor legyünk hálásak, amikor bőség van és jól mennek a dolgok, hanem akkor is, ha nehezebb napok jönnek. Nem a rossz helyzetért mondunk hálát, hanem azért, hogy az elmúlik hamar.
„Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által tihozzátok.” (1Thess.5,18)
Fotó: Pixabay
