“Gyerekkorom óta utálom a magányos, töpörödött öreg néniket”; na jó, ez nem igaz

0
115

Tegnap nagyon sokan megdicsértek egy kedves mesét a Facebookon, ami egy öreg néniről szólt, aki egyedül él valahol vidéken egy kis házikóban, és karácsonykor előbb a szomszéd kislány megy át hozzá majd az egész utca összefog, hogy neki se legyen magányos és szomorú a szeretet ünnepe. Én meg viccnek szánva megjegyeztem, hogy “csak az a bajom ezzel a mesével, hogy gyerekkorom óta utálom a magányos, töpörödött öreg néniket.” Hát volt, aki nem tartotta viccesnek, és úgy vélte, hogy valószínűleg nem tapasztaltam meg azt a helyzetet, mikor idős emberek magukra maradnak, kiszolgáltatva, család nélkül. De, igen, és ha kell, gondolkodás nélkül segítek is nekik leemelni a nehéz csomagot a buszon, eligazítani őket az elektronikus hívórendszerben az orvosi rendelőben, kipótolni apróval a bevásárlópénzt a boltban és így tovább. S ilyenkor ismeretlenül gyakran el is beszélgetek velük, hiszen ha látják, hogy figyelsz rájuk, ömlik belőlük az életük története, ami tényleg sok szempontból tanulságos. De sokszor inkább a panasz…

És igen, tulajdonképpen ezért kezdtem el írni ezt a cikket, mert a tanmesékben lehet, hogy egyértelmű ki és mi a jó, de a valóságban soha nem fekete-fehér a helyzet. Sőt!

Egy másik idevágó írásra, ami ITT jelent meg, szintén a Facebookon hívta fel a figyelmemet egy ismerősöm. Ha nincs kedvük elolvasni, a lényege az, hogy mennyi idős ember tölti a szentestét egyedül, pedig van családjuk. S hogy ez milyen szörnyű. Igen, az. De vajon miért alakult így ezeknek az idős embereknek az élete? És vajon mi lenne a jó megoldás? Ismeretlenül és általánosságban a családtagjaik elítélése biztos, hogy nem.

Kezdjük azzal, hogy ha van egy 35-40 éves pár, nekik eleve két különböző helyen élnek a szüleik, akik 60-65 évesek lehetnek, és szenteste jellemzően nem igazán akarnak otthonról kimozdulni. Tehát a gyerekeknek dönteni kell, hogy melyikhez menjenek. Általában ahhoz, aki egyedül él. És ha mindkettő? Jó esetben a családban még van egy-két dédi is, akik 80-85 évesek, és ők se maradjanak ugye egyedül. De akkor a fiatalok mindenhova rohanjanak el és az egész szenteste autókázásból álljon? Miközben – szerintem – az se ördögtől való, ha a negyvenes pár és a saját két-három gyerekük szenteste szintén otthon akarnak maradni, szűk családi körben. Megoldás lehet, hogy akkor szenteste az ő szüleik menjenek el valamelyik dédihez, de lehet, hogy azok meg az unokáikkal lennének szívesebben…

A karácsony nemcsak a szentestéből áll. Ha a nagycsalád 25-én vagy akár 26-án össze tud jönni valahol, azt nem hinném, hogy kevésbé értékes, mint 24-én, és nagyon nem értek vele egyet, ahogy az a fenti cikkben áll, hogy ez a “csak letudjuk az ebédet” kategória lenne.

Továbbá igen, sajnálom, ha idős emberek egyedül mennek orvoshoz, ha egyedül vannak karácsonykor stb. De azt is végig kéne gondolni, hogy ha egy idős emberre senki nem akarja rányitni az ajtót a számos gyerekei, unokái, dédunokái közül, akkor vajon ebben biztos, hogy a gyerekei a hibásak-e. Nem lehetséges, hogy éppen ők marták-e el maguktól a családtagjaikat már évekkel, évtizedekkel korábban, amikor például nem fogadták el a frissen érkezett menyüket, vejüket?

Kérdésemre, hogy milyen szándékkal osztotta meg a fenti írást, az ismerősöm azt válaszolta: mert aktuális. És mert neki is mesélte valaki a családi ünnepi ebéd tervezésekor, hogy az idős rokon kicsit terhes, mert rosszul hall és hangos, meg az utóbbi időben furcsa rögeszméi vannak. “Én megdöbbenve ültem csak, nem akartam olyan mértékben véleményt mondani, amihez nincs jogom. Mi édesapámat évekig ápoltuk és sokszor a gyerek nem tudott oviba menni, mert apukám éppen azt se tudta hol van“- tette hozzá. Így folytatva: “Nem tudom mi lehet az oka, hogy egyre több idős embert látok az utcán egyedül kucorogva, és kiderül róluk, hogy egyiknek-másiknak van családja. Nekem bőven volt okom, hogy például édesanyámmal ne legyen a kapcsolatunk heppi, de minden esetben megküzdöttem érte, hogy minimálisan lehessen. Mégis mai napig megállok sokszor és azt mondom, nem voltam elég türelmes. Bár megbocsájtani nem tudok, de a felelősségemet egyre jobban érzem, hogy nem tettem meg mindent.”

Tudom, nem mindenki lehet olyan szerencsés, mint én, hogy az édesanyám, akinek csak hálás lehetek, hogy édesapám igen korai halála után egyedül felnevelt bennünket a testvéreimmel, és a gyerekeim, az unokáim mindannyian itt élnek, hozzám közel, ezért nem kell választanom, melyikükkel töltsem az ünnepeket. (Azért kicsit kell, de ez már nem e cikk témája, csak az igazsághoz hozzátartozik.) Viszont ettől még eszembe se jutna kioktatni azokat a fiatalokat vagy már nem is annyira fiatalokat, akik nem ilyen szerencsések, és vagy választaniuk kell, hogy melyik idős családtagot keressék fel, vagy nincs is igazán választási lehetőségük, mert olyan mély sérelmeket hordoznak például a szüleikkel, a magára maradt nagynénivel, netán nagybácsival kapcsolatban, amit nem lehet karácsonykor sem csakúgy félre tenni. Szép lenne persze, ha a rokonság helyett ilyenkor átmenne hozzájuk legalább a szomszéd kislány, de ez meg leginkább csak a tanmesékben történik meg, nem a valóságban. (A valóságban: összességében majdnem biztos, hogy 900 ezer felett van már azoknak a száma, akik 2014 óta hosszabb-rövidebb ideig elvándoroltak külföldre.” Vajon az ő idős hozzátartozóik kivel töltik a szentestét?)