A Budaörsi Latinovits Színház 2017/’18-as évadának utolsó bemutató előadása volt most szombaton este, ami Cziglényi Boglárka „Fény presszó” című darabjának egyúttal az ősbemutatója is. A rendező a leköszönő színigazgató Frigyesi András, akinek ez így itt és most alighanem a búcsúja. Ez az a darab, aminek az előkészületeibe a Budaörs Fesztivál alatti nyitott napon (ITT írtunk róla) már betekinthettünk.
A történet nem igazán bonyolult. Az 1950-es években, már az 1956-os forradalom leverése után és megtorlásának idején játszódik, egy budapesti presszóban, ahol a „főúr” (és véletlenül sem pincér vagy esetleg „felszolgáló elvtárs”) egy híres operaénekes. Ide téved be egy vonzó fiatalember és egy csinos fiatal nő. Az első felvonásban egyikükről se lehet tudni, hogy honnan jött és hova tart, de miközben beszélgetnek egymással és remek, korabeli slágerek hangzanak el élő zenei kísérettel (zongora Faragó Béla, klarinét Szilágyi Orsolya, cselló Kocsis Dóra/Demeter Ágnes), barátságot kötnek, illetve a fiatalok között szerelemféle szövődik.
A külvilágból a presszóba sokáig csak egy-egy utcai járókelő kukucskál be, majd egy ügynöknek látszó férfi és furcsa társasága jön be mulatni. Illetve amíg a „főúr” valahova elmegy, egy „tudjuk ki vagy” feliratú tábla kerül a kirakatra. A felvonás végén azonban valaki behajít egy bombát. Ha lenne függöny (ami nincs, mert a darab két szinten játszódik, maga a presszó a nézőtéren van és az utca került fel a színpadra), akkor az itt lemenne. De mert nincs, így a közönségnek kell kimennie, hogy mire visszatérünk, már a bomba okozta romokat lássuk, égett függönyöket és a felborított asztalokon kormos terítőket.
A második felvonásban lepleződik le, hogy mindenki egy kicsit más, mint aminek addig mutatta magát, de a szívében mégis ugyanaz, mert hőseink három jó ember egy bolond/gonosz világban. Ahol az operaénekes/főurat elviszik kínvallatásra, és a fiatalok – anélkül, hogy tudnának a másikról –, elveiket feladva, korábbi elhatározásaikkal szembe kerülve, mindketten latba vetik kapcsolataikat, hogy kiszabadítsák.
Ennyi tehát a sztori, ha megfelelő itt ez a kifejezés. A történet ugyanis a leírtnál nincs jobban kibontva, csak utalásokból bontakozik ki. S hogy maga a darab jó-e, illetve hogy a zenei betéteknek köszönhetően csupán egy kellemes, szórakoztató estét ígér-e, jelent-e; vagy van valamilyen komoly üzenete, mondandója vele a szerzőnek és a rendezőnek? Erre nem ilyen könnyű válaszolni. A szórólapra írt tájékoztató szerint: „A szerelem… még az ötvenes évek poklában sem halt ki teljesen; … A kor meglepően időálló, mai füllel hallgatva is hol andalító, hol vérpezsdítő dzsesszes slágerei, amelyek mintha hírét se hallották volna munkaversenynek és békeharcnak, a szerelemről dalolnak… Ezeket a slágereket hamarosan be is tiltották, szerzőit, előadóit Recskre vitték turnézni, vagy átnevelték őket…” Hát ez a tartalom nekem nem igazán jött át, mindjárt ki is fejtem, hogy miért.
A főúr, a fiú és lány az első felvonásban egyszerűen unalmas. A párbeszédek lassúak, nincs benne feszültség, ami előre jelezné a későbbi fordulatot. S ez annak ellenére így van, hogy Jekl László operaénekes basszbaritonja csodálatosan zeng akkor is, amikor csak beszél, nála jobbat nem lehetett volna találni erre a szerepre. Böröndi Bence a Liliomfi óta folyamatosan bizonyítja itt a budaörsi színházban, hogy sokoldalú, tehetséges színész; és egymáshoz illő párt alkotnak a nemcsak a szerepe szerint, hanem egyéni adottságai szerint is tényleg szép és vonzó Páder Petrával. Nem ők tehát az okai annak, hogy a nézők ásítoznak. A második felvonásban pedig, amikor minden bizonnyal át kellene élnem a fájdalmukat majd a katarzist, ehelyett inkább csak bosszantanak a bedobott klisék. Terhes lett szegény lányka és még el is vetélt, a gonosz, főmufti apja meg nem érti meg. Szegény fiú sem tehet arról, hogy besúgó, mert hisz a rendszerben, és különben is, szegénysorból jött… Nem folytatom. Ennél azért többet is ki tudott volna hozni az alapötletből Cziglényi Boglárka! Egy mellettem ülő néző azt jegyezte meg, hogy a szerző 1986-ban született, ezért túl fiatal ahhoz, hogy az ötvenes évekbe belelásson és arról egyedi mondanivalója lehessen. Szerintem meg ez nem kor kérdése. A ma élők nagy többsége szintén nem élt még azokban az időkben, mégis nagyszerű irodalmi művek és filmek dolgozták fel már az ötvenes éveket; illetve a jó történelmi művek, drámák írói sem időutazók. Inkább az lehet a baj, hogy a Fény presszóval a szerzője túlvállalta magát. (Szintén a szórólapon olvasom, hogy 2017-ben már bemutatták Börtönbújócska című drámáját. Nem láttam és nem hallottam róla, ezért ezer bocsánat. De az akár sikeres volt, akár nem, erről a mostaniról nem változtatja meg a véleményemet.)
Mint a bevezetőben írtam, a Fény presszó rendezése alighanem egyúttal búcsúja Budaörstől Frigyesi Andrásnak, akinek ez az ötödik évada volt, de a képviselő-testület döntése szerint az új igazgató július 1-jétől a jelenlegi művészeti vezető lesz. (Erről ITT írtunk.) Ha ez az első rendezése lenne itt, nyilván lenne értelme azt is elemezni, hogy miért pont ezt a darabot választotta, és ha már az alapanyag nem az igazi, rendezői ötletekkel hogyan lehetett volna mégis többet kihozni belőle. De a jelen helyzetben inkább hagyjuk! Ami biztos, hogy május 22-én 19 órakor és június 7-én 15 órakor lesz a következő két előadás, és hogy a 2018/’19-es évad műsortervébe bekerül-e és hány alkalmat él meg, az bizony a jövő zenéje.
Fotó: Borovi Dániel
