Az első pillanatban undorral fordítottam el a fejem a színpadtól, és pár másodperc kellett, hogy a szemem sarkából visszanézzek Marthára, ahogy újra és újra elesik a gyönyörű szép estélyi ruhában, és elmosódott sminkkel fetreng egy aluljáróban a sárban vagy fekáliában. Mégis, biztos vagyok benne, hogy több évadot megél majd a Részegek budaörsi rendezése.
December 21-én volt a bemutató előadás, és úgy alakult, hogy egy nappal korábbra, a nyilvános főpróbára kaptam jegyet. A Budaörsi Latinovits Színház ezúttal Ivan Viripajev Részegek című darabját szánta nekünk, hűséges nézőinek karácsonyi ajándékként.
A kortárs, orosz szerző jelenleg Lengyelországban él, 1995-ben végzett az Irkutszki Színházi Főiskolán, majd egy évadot a Magadáni Színházban, két évadot a Kamcsatkai Dráma- és Komédiaszínházban töltött színészként. 1998-ban megalapította a „Játéktér” Stúdiószínházat Irkutszkban, és közben a moszkvai Scsukin Felsőfokú Színházi Iskolában tanult drámaszínházi rendező szakon. Később maga is tanított a Moszkvai Művész Színház Iskolastúdiójában, illetve a varsói Színművészeti Akadémián. 2005-ben Viktor Rizsakov rendezővel közösen indította el az „Oxigén” (Kiszlorod) művészeti mozgalmat, amely első nagy sikerű színművének címéről kapta a nevét, és a kortárs orosz dráma egyik fontos műhelyévé vált. Egy moszkvai bíróság 2023. májusban távollétükben döntött Alekszandr Rodnyanszkij filmproducer és Ivan Viripajev drámaíró letartóztatásáról, azzal vádolták meg őket az ismert formula alapján, hogy hamis információkat terjesztettek az orosz hadseregről. Az Orosz Föderáció belügyminisztériuma szövetségi szintű körözést adott ki Viripajev ellen, de ezzel kapcsolatban azóta nem jelent meg frissebb információ. Különös hangvételű, posztdramatikus műveit sokfelé játsszák a világban, több mint húsz nyelvre fordították le őket, és számos fesztivál-díjat kaptak, többek között a legrangosabb orosz színházi elismerést, az Arany Maszk díjat – olvasható még róla. A Részegeket Viripajev a düsseldorfi Schauspielhaus felkérésére írta, és még negyven sem volt 2014-ben, amikor megtartották az ősbemutatót Viktor Rizsakov rendezésében.
Magyarországon is több helyen játszották már, többek között 2015-ben a Nemzeti Színházban majd rá egy évre a Katonában, 2022-ben pedig Tatabányán a Jászai Mari Színházban, és jelenleg a budaörsi előadás mellett a Vörösmarty Színházban, Székesfehérváron látható. Én ezek egyikét sem láttam, bár a székesfehérvárit tervezem megnézni, és bevallom, éppen ezért nem írtam meg korábban ezt a cikket, mert szerettem volna, ha van összehasonlítási alapom, de ez egyhamar mégsem jön össze.
A budaörsi színházban a rendező Fehér Balázs Benő, aki eddig a Koldusoperát és a több díjat nyert Szentivánéji álmot jegyzi a Latinovitsban. A bemutató előtt a Részegekről azt nyilatkozta a sajtónak, hogy „Többször felmerült bennem, hogy megrendezzem, de fáztam attól a spirituális filozófiától, ami benne van. Most lett vágyam arra, hogy nyitottabb legyek ebben az irányban, és ne utasítsak el valamit élből, pusztán mert nem értem. Ez egy nehéz darab, és azt gondoltam a budaörsi társulatról, hogy talán a korábbi munkáink miatt van felém bizalmuk, hogy egy olyan darabbal birkózzunk közösen, amire nincs biztos receptem.”
És ezzel eljutottam végre oda, hogy valóban az általam látott előadásról írjak. Ám előre bocsátom még, hogy a való életben mélységes ellenszenvet érzek a részeg emberek iránt, nem érdekel, hogy ki, és miért issza le magát öntudatlan állapotba, mert nem tudok és nem is akarok velük azonosulni. Egyszerűen nem bírom őket és egyáltalán nem tartom humorosnak, amikor egyébként normális életet élő férfiak és nők, idősebbek és fiatalok kifordulnak önmagukból az ital hatására, és nem gondolom azt, hogy a részeg ember legalább őszinte az egyébként álságos világban. Bár kétségtelen, hogy a gátlásaiktól megszabadulva bizonyára olyasmit is kimondanak, amit józanul nem tennének, de ettől még számomra egy részeg ember lenne a legutolsó, akinek a szavai döbbentenének rá a „nagy igazságra”.
„Van olyan a darab karakterei között, akivel a leginkább azonosulsz? Ha igen, ki az és miért?” – kérdezték a már idézett interjúban a budaörsi rendezőt. Az ő válasza: „Pontokon mindegyikkel tudok azonosulni, és ez az anyag alkalmas is arra, hogy mindenki találjon benne személyes ügyet, pont mert annyira egyetemes kérdéseket feszeget, szélsőséges, és tipikus helyzeteken keresztül.” Hát, ha engem kérdeznének, a válaszom az, hogy nem, senkivel nem tudok azonosulni, csak van, akit nagyon távol tartanék magamtól akkor is, miután kijózanodott, és van akivel utána talán elbeszélgetnék.
A fentiek okán tehát már az első pillanatban undorral fordítottam el a fejem a színpadtól, és pár másodperc kellett, hogy a szemem sarkából visszanézzek Marthára (Spolarics Andrea), ahogy újra és újra elesik a gyönyörű szép estélyi ruhában, és elmosódott sminkkel fetreng egy aluljáróban a sárban vagy fekáliában. Meg is próbál mondani valamit, de képtelen artikulálni, ezért nem értjük, ahogy a hibátlan öltönyében elsőként megérkező fesztiváligazgatót, Márkot (Rába Roland) sem. Még jó, hogy szavaikat feliratozzák nekünk az aluljáró csempéjére, bár kicsit furcsa megoldás. Majd közel két órán keresztül jönnek az egyre koszosabb aluljáróba még tizenketten, a legkülönfélébb karakterek, hol esküvőről, hol legénybúcsúról és ki tudja még, milyen egyéb mulatságokról. Nők, férfiak, tehetősebbek és kiszolgáltatottak, fiatalok és már nem annyira fiatalok. Pontosabban: Martha, a magányos középkorú nő és Márk, a rákbeteg fesztiváligazgató után látunk egy depressziós éjszakai pillangót (Szőts Orsi), egy becsapott és elhagyott lányt (Kurta Niké), egy csapat legénybúcsúzó banki alkalmazottat, egy friss házaspárt (Bohoczki Sára, Fröhlich Kristóf) és két lelkileg bántalmazott, megcsalt embert egy szerelmi négyszögben. Ami közös bennük, hogy mindenkinek sikerült jól beb*sznia. És beszélgetnek. Azaz csak próbálnak beszélgetni, mert hiszen részegek, és így a részegek ostobaságával inkább csak ismételgetik a saját becsípődéseiket.
Nézz már oda normálisan, hiszen ez nem a valóság, ez csak színház, ráadásul groteszk színház, ahol lelassítva, kisarkítva eljátsszák neked, a nézőnek, hogy részegek! – mondom magamnak egy idő után. Amikor a külsőségekről (a színészek egytől-egyig kicentizett, nagyon hatásos alakítása, az egyszerűségében tökéletes színpadkép, a kezdetben szebbnél-szebb remek kosztümök, amiket az előadás végére sikerül úgy összekenni, hogy komolyan kérdezem: vajon minden alkalommal ki kell dobni őket vagy azért tisztíthatók?) elkezdek végre a tartalomra koncentrálni. Visszatérően hallhatunk Istenről, szeretetről és szerelemről, megcsalásokról, otromba árulásokról, szabadságvágyról, hogy van-e élet a halál után és még sok minden másról. „Miért mondják, hogy a macska ölte meg az anyámat? Anyám él!„
Azzal jöttem el az előadás után, hogy nem értem, miért ennyire népszerű ez a darab. Majd a bemutató óta eltelt három hét alatt jó pár ismertetőt és kritikát elolvastam, és bár a siker titkát továbbra se fejtettem meg, azt azért már sejtem, hogy újra meg kell néznem, ha magam is szeretném meghallani „az Úr suttogását”. Abban pedig biztos vagyok, hogy a nagyszerű rendezésnek és a színészek játékának, no meg a darab köré rakott jó marketingnek köszönhetően több évadot megél majd ez a budaörsi előadás, akár telt házzal.
Szereplők:
Martha | Spolarics Andrea
Mark | Rába Roland m.v.
Laura | Kurta Niké m.v.
Magda | Bohoczki Sára
Laurenz | Fröhlich Kristóf
Gustav | Chován Gábor
Lora| Hartai Petra
Karl | Fehér László m.v.
Linda | Koós Boglárka
Rudolf | Sas Zoltán
Max | Böröndi Bence
Matthias | Rákos Olivér m.v.
Gabriel | Juhász Vince
Rosa | Szőts Orsi
valamint: Gémes Gréta
Alkotók:
Fordító | Kozma András
Dramaturg | Németh Nikolett
Díszlettervező | Devich Botond
Jelmeztervező | Pattantyus Dóra
Világítás | Sokorai Attila
Zeneszerző | Szép András
Koreográfus | Csuzi Márton
A rendező munkatársa | Balla Anett
Ügyelő | Zsovák Károly
Súgó | Szabó Brigitta
Rendező | Fehér Balázs Benő
Képek az előadásból: Borovi Dániel
A következő előadások: január 17., 23., február 7., és 25.
