Egy gondolkodó lány szobrához

0
409

Ezt a cikket 2017-ben már olvashatták. De miután feldobta a számítógépem keresője, újra megosztom, erre a csendes vasárnapra,  hadd jusson el másokhoz is, hiszen mindig aktuális. 

A szoborral még nem találkoztam, csak a fotójával. Nem derült ki, hogy hol készült, mekkora, valós vagy kitalált személyt ábrázol, hol van kiállítva, esetleg magángyűjtemény része-e. Ránézésre bronz szobornak tűnik, de lehet festett gipsz vagy fa is. Én tömör szobornak gondolnám, mert láthatóan súlya van. Nem tűnik üresnek, a lány nem csak úgy „ül és néz ki a fejéből”, hanem gondolkodik. Talán az élet nagy dolgainak egyikén, vagy esetleg  egy virágot látott, ami eszébe juttatott egy emléket, egy érzést. Érezhetően az a típus, aki nem megy csak úgy el dolgok, események, érzések mellett, hanem megéli az élet minden apró ajándékát.

Tiszteletet ébreszt, ahogy ott ül mezítláb, egyszerű ruhájában, hosszú sűrű hajával. A művész, aki megalkotta, minden tudását, érzelmeit beletöltötte, sőt még annál is többet: a meg nem élt szerelmeit, az elvesztegetett óráit, a ki nem mondott szavait. Elképzelem, ahogy a formálás ideje alatt kedvenc lánya felolvassa neki a házi feladatát, vagy épp  kedvenc irodalmi műveit. Mikor egyedül dolgozik, akkor hol zene szól a háttérben, hol a vidék csendjét töri meg az alkotó munka zaja. Esténként a művész – bár ezt a címet talán csak én aggatom rá, ő magát valószínűleg iparosnak tartotta – barátai összeültek és bor, sör vagy néha pálinka mellett vitatták meg az aktuális eseményeket, különös tekintettel a politikára és a kultúrára. A lány mindennek tanúja volt, s ahogy a véső dolgozott rajta, úgy vésődött bele minden, ami körülötte történt.

Mi volna, ha életre kelne? Milyen életet élhetne? Én nagyon szerettem gyermekként a három királyfis meg három királylányos meséket, de mára elszálltak az illúzióim, és féltem ezt a lányt. Úgy hiszem, ő volna a legkisebb, a király kedvence, az okos, melegszívű gyermek.

Jó volna, ha egy homokos tengerparton kelne életre, ahol nem kell cipő, de őt itt magyar földön alkotta alkotója, talán Budaörsön, mert a fényképet ott találtam, a helyi lap archívumában. Így tehát sürgősen cipő után kell néznie. Tudja, hogy sok feladattal megbirkózna, szíve szerint gyerekeket taníthatna, mindarra, amit hallott a műhelyben. De ápolónak is örömmel menne, szoboréletében megtanult hallgatni, türelemmel lenne időshöz, beteghez, aggódó hozzátartozóhoz. És írna, festene, szobrászkodna is szívesen, ezernyi mondandója van, amit átadhat a világnak.

Az eszébe sem jut, hogy kérjen; nem ezt tanulta.  Így hát munkát keres. De nem járt főiskolára, még érettségije sincs, és bár gondolkodása tiszta és logikus, nem kap lehetőséget ezt bizonyítani. Végül egy „mekiben” találja magát, ami jó, mert itt adnak munkaruhát, talán cipőt is. Türelmes, kedves természete üdítő lenne a gépiesen mozgó, a legritkább esetben mosolygós kiszolgáló személyzet között, de hátra teszik az előkészítő munkálatokhoz. Nem keseríti el, szívesen készít ételt, az is egyfajta művészet. Szívét lelkét bele tenné, de rászóltak, hogy lassú és ne tegyen két uborkát egy szendvicsbe, a saláta ne lógjon ki, mert nem lehet rendesen becsomagolni. Meg egyáltalán: ne pazaroljon!

A személyzetből egy lány elkezd vele beszélgetni, s miután kiderül, hogy senkije nincs, csinál róla néhány jó képet. Azt mondja, a társkeresőn pillanatok alatt talál magának valakit.

Elkezdik a regisztrációt. Kora…. Ne viccelj – mondja a hirtelen jött barátnő –, nem lehetsz 40! De amúgy se nézel ki 28-nál többnek, annyit írj be! Magasság, hajszín, súly… „Eszedbe ne jusson 60 kilónál többet beírni! Tök jól nézel ki, úgyse mér le majd senki, de ez a lélektani határ, ha beírod, hogy 70, senki nem fog keresni!” Iskolai végzettség…. Jelölte volna be azt, hogy nincs. „Bolond vagy te? Minimum főiskolai végzettséget írj be! Ha jómódú pasit akarsz, azok eleve erre szűrnek!” Itt végleg feladná, de végre olyan kérdéseket olvas, amire válaszul a saját gondolatait írhatja le. Örömmel lendül bele, de hamar érkezik a következő tanács: „Ne írj ennyit, úgyse olvassák el! Néhány ütős mondat elég lesz! A pasik nem szeretik a bonyolult nőket.”

Hagyjuk, ez nem az én világom! – adja fel a lány. Indulna haza, de sehogy nem leli a haza vezető utat. A műhelyt mindig csak belülről látta, és az embereket is hiába kérdezi, nem tudnak segíteni.

Innen már nem akarom tovább gondolni. Attól félek, fájna amit gondolnék. Nekem is, a lánynak, is. Nem akarom látni, hogy a sok-sok csodálatos történet, a sok tudás, a sok ismeret, az emberi tartás, a bizalom és életerő hogyan süllyed egyre mélyebbre, miként váltja fel a vegetatív küzdelem, a kimerültség indulatai, a reményvesztettség fájdalmai. Gondolhattam volna ki szebb történetet, de ebbe a világba keltettem életre, nem egy tökéletes világba, magam sem tudom miért. Hiszen a gondolataim szabadok – vagy eddig azt reméltem -, teremthettem volna akár oda is. De nem tettem. Vajon miért?

Feldereng egy emlék gyermekkoromból. Egy múzeumban egy gyönyörű szobor előtt álmodoztam. Azt képzeltem, hogy én vagyok ő. Azt képzeltem, hogy sikeres uralkodónő lettem, aki csupa nagy dolgot vitt véghez, egy olyan országban, ahol szerették az emberek, dicsérték uralkodását és mindenki boldog volt.

Még egy utolsó pillantást vetek a képre. Megkönnyebbülök, hogy ott a lány. Ugyanabban a pózban, ugyanazzal az arckifejezéssel. Illetve, mintha… De nem! Ugyanaz. Tényleg! Ugyanannak kell lennie. Nem láthatom másképp, hisz semmi sem történt, csak a gondolataim kalandoztak el ismét.