Egy elvált nő gondolatai a közösségről

0
516
vizfeszt 6

Vallási csoporthoz még nem, a KISZ-hez már nem tartozott, többször megváltozott lakóhelyén sem alakult ki igazi “lakóközösség”. De tartozni kell valahova, ezért “én is keresem jelenleg helyem ebben a bizonytalan, fogódzók nélküli világban” – írja szerzőnk, egy 46 éves, elvált nő.

Mit jelent most, 2018-ban, itt Budaörsön egy közösséghez tartozni, és kit, mi motivál? – kérdeztük január 24-én megjelent cikkükben, és több szemszögből közelítve a témát, próbáltunk válaszokat is adni.

Az alábbi gondolatsort egy korábbi külsős szerzőnk küldte, aki azóta is olvasónk. Várjuk mások írásait is, és hamarosan jelentkezünk a beígért második résszel, amelyikben azt elemezzük majd, miként hat egy-egy közösség a benne élőkre.

Negyvenhat éves elvált nőként az alábbi gondolataim vannak a közösség fontosságáról. Hatás tekintetében inkább a hiány oldalát tudom saját tapasztalatból elemezni. Az én generációmmal kezdődött a válás „divatja”. Én is elvált szülők gyermeke vagyok. A család, mint stabil érzelmi, anyagi és erkölcsi háttér megszűnt. Nincsenek nagy családi ünnepekről, találkozásokról emlékeim. A mi időnkben a vallás is épp leáldozóban volt, amolyan tiltott szakaszát élte, semmit nem tudtam gyermekként a vallásról, a hit által működő közösségekről – legfeljebb, hogy álszent, ha nagyon próbáltam anyámnál firtatni a dolgot. Így ez épült a tudatalattimba, amin – lévén szó hitről – hiába próbáltam tudatosan változtatni, igazából sose ment, bár a véleményem árnyaltabb lett és az effajta közösséghez tartozás hiánya fájó. Ugyanakkor már a mozgalmi közösségek is bomlófélben voltak, hiszen gimiben már nem volt miért belépni a KISZ-be, és nem belépni sem jelentett semmit. Mire az érettségihez jutottunk,  híre-hamva sem volt. Én személy szerint ezért 10 és 18 éves korom között tulajdonképpen egyáltalán nem találkoztam a közösséghez való tartozás, a feltétel nélkül való elfogadás érzésével.

Gyanítom, hogy pszichológusok hosszasan tudnák elemezni ezt, jó eséllyel találnának tudományos magyarázatot arra, hogy miért nem sikerült a családalapítás sem. És ezzel a pár soros kis múltba emlékezéssel azt gyanítom, nagyon nem vagyok egyedül.

Maradhatott volna még a lakóközösség. Ez sokakat megment, ugyanakkor korunkban a boldogulás egyik feltétele a mobilitás. Én elég sokat költöztem, családi indítás, örökség híján keresve a boldogulást, követve az aktuális anyagi lehetőségeket. Jelenleg is érdekes a helyzetem. Külterületen élek, közeli szomszédok lényegében nincsenek. A lakcímkártyámon Törökbálint áll, ám a Pistály inkább tartozik Kamaraerdőhöz, ha bringázni vagy sétálni indulunk oda lyukadunk ki, és eljutni is könnyebb Budaörsre, ahol dolgozom és ahova gyermekem iskolába jár. Ezért a lakcímkártyámon olvasható infó ellenére inkább érzem magam budaörsinek, bár nem vagyok az, szavazati jogom itt nincs, nem vehetem igénybe a budaörsieket illető kedvezményeket, kötődésem „csak” érzelmi és praktikus kötődés.

Visszatérve a korunkat jellemző mobilitáshoz, Budaörs egyértelműen „céltelepülés”, azzal a szerencsés egybeeséssel, hogy nem csak lakhatás vagy csak munkahely miatt kerülnek ide emberek, hanem a kettő sok esetben összeér. Ezért itt erős megtartó ereje lehet minden olyan közösségnek, amelyik valóban működik. Ma már többen vannak a betelepültek, mint a „tősgyökeres” budaörsiek. Ők többnyire családjuktól, gyermekkoruk helyszíneitől messze élnek, emberi kapcsolatokra, kötődésre viszont ugyanúgy szükségük van. Sokfélék vagyunk, így sokféle közösségre van igény. Alapja lehet a közös hit, a közös érdeklődés, a közös cél, a közös élethelyzet és még ezernyi dolog.

vizfeszt 6Én is keresem jelenleg helyem ebben a bizonytalan, fogódzók nélküli világban. Jó emberi kapcsolatokat sikerült már kialakítanom, de azt a közösséget még nem találtam meg, ahol azt érzem, kicsit családra is leltem. Jelenleg egy civil segítőkör kiépítésén dolgozom, a facebook-csoport neve már találóbbra sikerült, ahol is a Civil Networking szókapcsolatot használtuk. A társadalmi különbségek kiegyensúlyozottabbá tétele a gondolat, ami mentén elindultunk. Mert azt tapasztalom – s a szakirodalom alá is támasztotta gondolatomat –, hogy az egy adott szinten megrekedést sok tényező mellett a társadalmi kapcsolatok hiánya, illetve a hasonló helyzetűekkel fenntartott kapcsolatok kizárólagossága okozza. Ezen pedig jó kommunikációval, az értékrendek némi megváltoztatásával úgy lehet változtatni, hogy abból mindenki csak „győztesen kerülhet ki”.

Írta: Orosházi Erzsébet