Mivel sem Hubert Selby Jr. 1978-ban kiadott regényét nem olvastam és a 2000-ben készült és 2001-ben nálunk is bemutatott amerikai filmdrámát sem láttam, a Budaörsi Latinovits Színház „Rekviem egy álomért” című, vasárnap esti előadásán (a bemutató szombaton este volt, a rendező Berzsenyi Bellaagh Ádám) elsősorban a történet kibontakozása kötötte le a figyelmemet.

Annyit már tudtam a beharangozóból, hogy nem számíthatok könnyed szórakozásra, nem igazán lesz kedvem közben nevetgélni. Hiszen a szemünk előtt párhuzamosan, de különböző okokból megy tönkre egy anya és felnőtt fiának, illetve a fiú barátjának és barátnőjének az élete, a drogok miatt. És ez talán választ ad arra a kérdésre, hogy egy 1978-ban írt és Amerikában játszódó darabnak mi a mondanivalója 2021-ben a magyar nézőknek. A drog ugyanis sajnos mindenhol jelen van, és ha nálunk az 1980-as években inkább a ragasztózás és az alkohol voltak a fő sorsrontó szerek és nem a „hernyó”, mára bizony a „legkorszerűbb” extasy, úgynevezett party drog, a modern house, rave, techno party és megannyi kábítószer szinte korlátlanul elérhető. Budaörsön a fiatalok körében erről felmérés jó pár éve készült utoljára, 2015-ben tudósítottunk ezzel kapcsolatos szakmai konferenciáról, de már akkor látszott, hogy évről évre egyre kisebb gyerekeket környékeznek meg vele, akár 12-13 éveseket, és a „nagyobbak” közül egyre többen jutnak el legalább a kipróbálásig. „A kipróbálás okai általában: a kíváncsiság, a csoportnyomás, trendiség miatt vagy lázadásképpen, de oka lehet a stressz és feszültség elől menekülés, amit a szerteágazó terheken kívül a családi háttér is fokozhat, ha például nem kap a gyerek elég szülői figyelmet.” – mondta egy 2018-as előadásában Szeremlei Csilla a Budaörsi Rendőrkapitányság bűnmegelőzési előadója. Vagyis leszögezgetjük: a színház az életünkben jelen lévő témát tűzött műsorra.

A következő, felmerülő kérdés; hogy ennek az előadásnak a segítségével vajon kikhez is juthat el a drámai figyelmeztetés, hogy állj, „drog stop!”? A célcsoport egészen biztosan nem a gyerekek, sokkal inkább a szüleik. Továbbá a fiatal felnőttek és onnan felfelé korban bárki, aki egy hiú ábrándot kergetve fordul a tablettákhoz, mint teszi azt Sara Goldfarb (Takács Katalin) a magányos özvegyasszony, aki tíz év után is a halott férjével beszélget a tévéje által uralt, üres lakásban. És aki gyorsan és persze munka nélkül szeretne meggazdagodni, akár dílerkedéssel, mint Sara fia Harry Goldfarb (Fröhlich Kristóf) és az árvaházban felnőtt Tyrone C. Love (Böröndi Bence). És aki valamiért nem találja a helyét a világban, bár „jó helyre” született, mint Marion Silver (Nagy Katica), a szép és művelt fiatal lány, aki annyira lázadni akar az apja ellen, aki lakást ad neki és biztos jövedelmet, hogy inkább lecsúszik a szerelme által a dogért feláldozott prosti szintjére.

Az előadáshoz, ahogy az már nem először történik itt a budaörsi színházban, átrendezték a nagytermet. Pontosabban a nézőknek hátul kell felmennie egy lépcsőn a lelátóra, így a játéktérre nem felnézünk, hanem lenézünk. A díszlet egy amerikai külvárosi sikátor, és a falnak végig fontos szerepe van az érzelmeket fokozó kivetítéseknél. A központi helyet kapó fotel, kis hűtőgép és telefon a ’80-as évek „divatja”, illetve egy kortalan matrac, ami a végére bemocskolódik. Sara otthoni mamuszban és bő köntösben, és elég hamar kikerül a falra a szimbolikus „piros ruha”, amibe vissza szeretne fogyni, mert felhívták, hogy bekerül a tévébe. A fiatalokon is átalakul a ruházat, a legbeszédesebb, ahogy Marion farmer helyett egyre rövidebb kis szoknyácskákba bújik, míg végül a prostituáltak jellegzetes szerelése lesz rajta, a testre simuló műbőr ruha és hosszú szárú, fényes, magas sarkú csizma.

Az előadás első fele lassú, már-már kicsit unalmas. Megismerjük a szereplőket, az élethelyzetüket, és a sok-sok mellékszereplő – futár, orvos, pszichiáter, drogbáró stb. –is feltűnik (Ilyés Róbert). A fiatal pár csak jelzésértékű szerelmes jeleneténél megállapítom, hogy nagyon szépek, formásak. Takács Katalin esetében felvillan bennem, hogy miért egy vékony színésznőre osztották egy fogyókúrázó nő szerepét, de hamarosan magyarázatot kapok rá, hogy nagyon nem ez a lényeg. Sarának nem a súlyával, a lelkével van baj. És még valami eszembe jutott: a retró színpadkép és a fordításban megjelent mai káromkodások, egyáltalán a beszéd, mintha nem lenne összhangban. Bár értem én, hogy  így megy jobban át, és a drogosok nem finomkodnak. Viszont a „40-es busz” már tényleg felesleges kiszólás a budaörsi közönségnek. (Rendben, elismerem, lehet, hogy nem felesleges, hiszen jobban be lettünk vonva.)

Az előadás második felében a három főszereplő, Sara, Harry és Marion megmutathatja, milyen egy igazi, drámai alakítás. Sok-sok éve láttam az „Egy őrült naplójában” Darvas Ivánt, és azt olvastam, utána komolyan pihennie kellett. Fogalmam sincs, hogy Takács Kati, Fröhlrich Kristóf és Nagy Katica, de soroljuk ide nyugodtan Böröndi Bencét is, mennyi idő után regenerálódnak, de én hosszú percekig, órákig voltam a leépülésüket ábrázoló jelenetek hatása alatt. Persze, a hitelességben segített a smink is, nyilván, meg ahogy írtam, a díszlet, a jelmezek, de ezek tényleg csak segítettek. Valódi színészi teljesítmény nélkül ugyanis az egész történetet távol tartottam volna magamtól, hogy semmi közöm hozzá. Így pedig a végén, amikor felcsendült a vastaps (négyszer hívta vissza a közönség a szereplőket) újra megfogadtam magamban, hogy soha-soha több fájdalomcsillapítót vagy nyugtatót. Egyéb szereket meg pláne nem.

Fotók: Borovi Dániel