Dr. Nagy Vilmos 75 évesen másodszor is nyugdíjba ment (először 15 évvel ezelőtt, de akkor csak papíron), és most valóban bezárta a rendelője ajtaját. Éppen 45 éve került Budaörsre, ennyi idő alatt két új generáció nőtt fel, sokan voltak a betegei az óvárosban. Szakmai emlékeiről kérdeztük.
Hogyan lett orvos és hogy került Budaörsre 45 évvel ezelőtt, 30 évesen?
– A Budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen végeztem 1973-ban summa cum laude minősítéssel, és mert gyors sikereket akartam elérni, sebésznek álltam. Tatabányán kezdtem a megyei kórházban, ott négy és fél évet dolgoztam és 1977-ben lettem sebész szakorvos, jeles eredménnyel. Én voltam akkor az ország legfiatalabb szakorvosa. Majd 1978-ban megszületett a nagyobbik lányom, és mivel Budapestről naponta kijártam Tatabányára , közelebb kerestem helyet, így altatóorvos lettem a Péterfy kórházban, ahol másfél évig dolgoztam. De ez a munka nem elégített ki, ezért már ekkor kijártam Budaörsre „kis zsebpénzért” az akkori háziorvost, Sólyom doktort helyettesíteni. Budaörsnek és Törökbálintnak közös ügyelete volt, és itt ismerkedtem meg a hétköznapi betegekkel. A második lányom születésekor, tehát 1979. szeptemberben lettem kinevezett körzeti orvos, hatéves kórházi gyakorlat után.
Szerette ezt a munkát?
– A körzeti orvosi munka akkor is inkább adminisztratív munkakört jelentett, némi egészségügyi ismerettel, mert sok időt vett igénybe például a táppénzes nyilvántartás. Én viszont találtam magamnak külön feladatot: a betegséghez vezető kockázati tényezők korai felfedezését laboratóriumi szűrésekkel és az alapján minél koraibb diagnózis felállításával. Illetve arra törekedtem, hogy amikor csak lehetséges, a betegeim helyben kapják meg a végleges ellátást. A vizsgálatokhoz persze kellett a labor és a kórházi háttér, előbb a Rókus, majd a mai nevén Szent Imre és utána a Kútvölgyi, de más szemléletet jelentett, mint az akkor jellemző egyszerű továbbirányítás.
Miben volt más akkor ez a település, mint ma? Egy háziorvos szemszögéből…
– Egy földutas falu volt, ahol problémát jelentett a vízellátás is, emlékszem, hogy olyan helyekre hívtak ki ügyeletben a Kőhegyre, ahol a fejemmel a homokkövet dörzsöltem. Ma ezzel szemben egy fejlett kisváros, és – bocsánat a fogalmazásért – okosabbak lettek az emberek. Akkoriban amiatt is kihívtak, hogy sír a gyerek, és amikorra kiértünk, azt mondták, hogy már elaludt, és köszönjük szépen doktor úr, semmi baj nincs.
És erre mit mondott?
Semmit, mert akkor az már rögtön följelentést vont volna maga után, hogy visszabeszélek.
Abban az időben? Én azt hittem, hogy akkor sokkal jobban tisztelték az emberek az orvosokat, mint ma.
– Nem, nem. Ami tehát nagyon más volt, hogy rendszeresen kijártunk a családokhoz és ezért hamarabb észrevettük a változásokat. Sajnos a Covid óta mindenki fél, és nem járunk ki egy beteghez sem.
Ezért tényleg a Covid a felelős?
– Mióta bevezették a jelenlegi háziorvosi rendszert, nincs motiváció, hogy kimenjen az orvos.
Arról mi a véleménye, hogy most ismét a háziorvosok nyakába rakták az ügyeletet is?
– Szörnyűség, de Budaörs ezt részben kicselezte.
Tudomásom szerint a helyi 24 órás ellátás ellenére a háziorvosoknak azért kötelező ügyelni Érden vagy Budakeszin. Amikor ön úgy döntött, hogy nyugdíjba megy, keresett utódot a praxisra?
– De még mennyire! Fokozatosan akartam átadni a betegeket, úgy, hogy egy ideig még mind a ketten rendelünk. Hát ez nem sikerült. Gondoljon bele! Van négyezer körzeti orvosi praxis és évente harminc-negyven olyan orvos, aki elvégzi az ehhez szükséges képzéseket. Vagyis természetes módon száz évenként tudnánk cserélődni. Ez nem egy jó orvosi munka, a felében ma is adminisztráció. Egyszer azt mondtam egy oktatónak, hogy a körzeti orvos olyan állami hivatalnok, akinek vannak latin nyelvű mondatai.
Ennek ellenére miért csinálta ilyen sokáig?
– Tizenkét éves koromban nagyon beteges voltam és amikor kórházba kerültem elhatároztam, hogy kitanulom az orvoslást és megpróbálok az embereken segíteni. Persze szerintem Semmelweis óta nem volt olyan, akinek ez tényleg sikerült. Azért megtettem mindent, rendszeresen jártam továbbképzésre, főleg itthon, de voltam kongresszuson többek között Portugáliában, Spanyolországban, és amikor bemutattak egy-egy új esetet, mindig találtam a körzetemben legalább egy olyan embert, akin az új dolgokat hasznosíthattam. Benne voltam a hipertónia és a diabétesz társaságban, mert ez a két népbetegség teszi ki a háziorvosi praxis nagy részét. És büszke vagyok arra, hogy saját hibámból soha nem halt meg betegem.
Amikor az online újságunkban hírt adtunk arról, hogy kik fogják önt július 1-től helyettesíteni, nagyon sok elismerő bejegyzés érkezett a cikkhez. Hogy jellemezné a betegekkel való kapcsolatát?
– Egyenrangú félnek tekintettem a betegeket és mindig velük egyetértésben, közösen döntöttünk a terápiáról. Ha valaki valamit nem akart, akkor megpróbáltam elmagyarázni, hogy az miért jó neki, de senkire, semmit nem erőltettem rá. Ahogy teltek az évek, sokkal jobb lett az együttműködés. Azok pedig, akikkel kialakult egy bizalmi kapcsolat, jobban is gyógyultak. Talán azért, mert rájuk jobban figyeltem, de igazából azért, mert ők maguk többet tettek meg a saját gyógyulásukért.
Megosztana velünk, természetesen név nélkül, egy-két emlékezetes esetet?
– A Covid alatt én is inkább telefonon tartottam a kapcsolatot az emberekkel, és az egyik betegnél feltűnt, hogy elkent a beszéde. Ezért azonnal behívtam és így még időben kórházba küldtem, ahol kiderült, hogy enyhe agyvérzése volt. Azóta teljesen tökéletesen beszél, nem érezhető rajta semmi, mert időben észrevettük. Egy másik esetben a 40 éve ismert betegem a férje kíséretével jött be, és nála a furcsa arcmimika tűnt fel. Őt is kórházba küldtem, agydaganatot operáltak ki belőle, és ma már ő is jól van. Vagy egy harmadik eset, ez a legfrissebb, hogy saját lábán, egyedül jött be a hölgy, mert nagyon erős fejfájása volt. Nála az derült ki, hogy beütötte a fejét és a véralvadásgátlótól, amit szedett, vérömleny keletkezett az agyában. Sikerült időben megműteni.
Azért készítettük telefonon ezt az interjút, mert említette, hogy bottal jár és nehezen, nem szeretne kimozdulni. És azt is, hogy a 45 év alatt soha nem volt betegállományban. Orvosként nem figyelt a saját egészségére, vagy csak idősebb korára jöttek elő a problémák?
– Miattam valóban nem maradt el rendelés. Bár papíron már 15 éve, hatvanéves koromban elmentem nyugdíjba, untam magam otthon és rögtön folytattam. Igen, bottal járok, mert körülbelül három éve azt vettem észre, hogy akkor állok egyenesen, ha a bal lábammal a járdán vagyok, de a jobb lábam az úttesten van. Megrövidült a lábam, mert elkopott a porcom, és a három év alatt jutottam el oda, hogy valóban be kell fejeznem a munkát a saját egészségi állapotom miatt.
Mit csinálna mai fejjel másként?
– Jobban beosztanám az időmet, nem hagynám a betegeket a rendeléskor elkalandozni. Amin nem változtatnék, az a Covid elleni védekezés, amit az egyik legnagyobb szakmai sikeremnek tartok, mert ezer betegemből hatszáz vállalkozott az oltásra, és ez jobb, mint az országos arány. Ugyanez igaz a rendszeres influenza elleni védekezésre, itt a pácienseim húsz százalékát tudtuk elérni. A tudomány szerint a hatvan százalék lenne ideális, de ez jobb, mint a magyar átlag.
Nem bánta meg, hogy nem a sebészetet folytatta?
– Nem, mert Pesten nem volt annyi állás, ahány sebész, és családi háttér nélkül, aki nem orvos dinasztiába született, az nem tudott labdába rúgni. Itt Budaörsön azonban rengeteg ismerősöm van, van köztük barát is, amit úgy lehet észrevenni, hogy akik elköltöztek a körzetemből, akár valaki száz kilométerre, azok közül is többen megtartottak körzeti orvosuknak, így volt betegem Albertirsán, Balatonlellén, a Nagybörzsönyben.
Köszönjük a beszélgetést és jó pihenést kívánunk!
