Székely Csaba, kortárs erdélyi magyar drámaíró legfrissebb történelmi szatíráját mutatta be a hétvégén a Budaörsi Latinovits Színház, Alföldi Róbert rendezésében.
Nagyon leegyszerűsítve Az igazság gyertyái arról szól, hogy a hatalom által felülről irányított és lefelé adagolt gyűlölet miként ver szét és számol fel egy olyan békés kis közösséget, mint Bözödújfalu, ahol egészen addig, amíg meg nem jelenik a „minisztérium” képviselője majd a „csendőr urak”, évszázadokon át békésen, egymást segítve élt egymás mellett katolikus, református, unitárius, görögkatolikus, zsidó és szombatos.
A darab főhősei egy szombatos család: a történet végére erkölcsileg lenullázódó apa Kovács Mózes (Ilyés Róbert), az elveihez vagy a szokásaihoz végletekig ragaszkodó anya Kovács Márta (Pelsőczy Réka) és két felnőtt gyerekük, az igen ellentmondásos személyiségű, jóképű fiuk, Sámuel (Fröhlich Kristóf) és a sánta, kicsit fogyatékos, de szemrevaló lányuk, Sára (Hartai Petra). A szombatosság mibenléte nagyon fontos a mondandó megértése szempontjából: a család felmenői ugyanis olyan székelyek, akik a történet időpontjához képest generációkkal korábban áttértek a zsidó hitre. Így nemcsak a minisztérium nem tudja eldönteni, hogy felkerüljenek-e a munkatárborba és a darab végén Auschwitzba hurcoltak listájára, de a született zsidók sem: a zsidók vagy nem is igazi zsidók elleni és melletti érveket a második felvonás második felében Rosenfeld (Takács Katalin) és Bürger (Spolarics Andrea) fejti ki, egymással vitázva.
A legfontosabb kérdés, amit egy főként történelmi témájú bemutató után fel szoktam tenni magamnak, hogy mit üzen vajon a mai nézőknek. S bár (annak ellenére, hogy Alföldi Róbert rendezéseire korántsem ez a jellemző) a több mint két órás előadás alatt egyetlen konkrét utalás sincs a jelenlegi belpolitikai helyzetre, az a megdöbbentő és végtelenül fájdalmas, hogy demokrataként mégis végig érezzük az áthallást; és a friss hírekből ki tudnánk keresni a szemforgató, ronda tanítót (Nagypál Gábor), aki aljas bosszút áll, mert nem adták hozzá a nála sokkal fiatalabb („de hiszen sánta!”) lányt, a folyton Isten jóságáért hálát adó, de otthon a feleségét terrorizáló unitárius lelkészt (Chován Gábor), a pozícióját féltő, ezért a feletteseitől rettegő és hajbókolásban jeles falubírót (Mertz Tibor), no meg a lány iránti érzelmei és a cölibátus miatt folyton önmarcangoló, amúgy „jóember” plébánost (Sas Zoltán). Végül is ő az, aki még akkor is próbálkozik megmenti a falu zsidó vagy nem is zsidó lakóit, amikor már elhurcolták őket a gettóba.
Aki a fentiek után úgy gondolja, hogy képtelen lenne most egy ilyen nehéz darabot végig ülni, annak gyorsan hadd mondjam el: ez egy szatíra, mégpedig egy nagyon jól megírt szatíra, így hiába sír a lelkünk azért, amit látunk és főleg a mai, magyar valósággal való párhuzamok miatt, a szófordulatokon, a jobbnál jobb poénokon mégis folyamatosan nevetünk. Legalábbis a teljes első felvonásban. Sőt, még a második felvonás elején is, és például a csendőrökön (Böröndi Bence és Juhász Vince) szintén, miután minden egyes „intézkedésük” után megveregetik a saját vállukat, hogy mennyire élvezik, milyen jó munkát végeztek; és akik tökéletesen személyesítik meg a magyar társadalom által elképzelt végtelenül egyszerű és ostoba, fasiszta, horthysta karhatalmat. A második felvonás közepén azonban hirtelen minden nagyon komoly lesz, a kiszolgáltatott emberek ráncigálása, a rájuk fogott fegyverek, a sikolyok, a tragédia.
És itt szeretném kiemelni Hartai Petra hatalmas alakítását. Ő Sáraként végig narrátor is, így a fontosabb részeknél felénk, nézők felé fordulva (a többiek szerint ilyenkor magában beszél), édesen, kislányosan, a fiatal lány szemszögéből magyarázza el a mögöttes tartalmat. A második felvonásban azonban, a szatírából megdöbbentően komolyra forduló elhurcolásnál annyira hitelesen esik kétségbe, hogy nézőként vele együtt sírunk; mégis két perc múlva, arcán a végig folyt könnyek maradványaival újra az a mosolygós kislány, és tiszta, szép beszéddel görgeti tovább a történetet a vége felé. (Apróság ugyan, de fogalmam sincs, hogy volt képes az egészséges lábát végig úgy tartani befelé fordítva, mintha béna lenne.)
A cikk elején már utaltam rá, hogy bár Alföldi rendezte, nem érzem alföldisnek, és ez dicséret szeretne lenni, nem negatívum, mert a nagyszerű színész és rendező szerintem tudatosan gondolhatta azt, hogy most nincs szükség sem a színpadkép felforgatására, sem a karakterek eltúlzására, átértelmezésre.
A díszlettervező Kálmán Esztert azonban már kevésbé értem, mert az rendben van, hogy a helyszínek változtatását a nagy falpanelek mozgatásával oldotta meg, de például nem tudom hova tenni az ikeás kéket és sárgát, illetve a kis sárga házacskákat, amik hol székek, hol bőröndök, hol meg nem tudom, mi a funkciójuk. Mindenesetre a látvány nem vonja el a figyelmet a mondanivalóról, de – számomra legalábbis – nem is tesz hozzá.
„Bözödújfalu ma már nem létezik: egy víztározó építésekor elárasztották, és víz alá került a falu minden, egykor békés élettel teli háza” – hangzik el az előadás végén. Miért, tényleg létezett? A Google, ugye, a barátunk, eszerint: „Az egykori falu községközpontjától, Erdőszentgyörgytől 5 km-re keletre terült el a Küsmöd-patak mellett. A falut a Bözödről a Küsmöd-patak völgyébe települt családok alapították, első okiratos említése 1566-ból származik. (…) Ma római katolikus templomrom, amely az unitárius templommal együtt víz alatt van.
A 17. századtól a szombatosok felekezetének egyik fő helye. Itt éltek az utolsó erdélyi szombatosok, míg 1868-ban zömük zsidó hitre tért. A falut 1910-ben még 679-en lakták, 678 magyar és 1 román anyanyelvű; 257 római katolikus (37,8%), 134 unitárius (19,7%), 123 görög katolikus (18,1%), 120 izraelita (17,7%), 40 református (5,9%) és 5 görögkeleti. 1939-ben építeni kezdték ortodox templomát, de 1990-ben lebontották. (…)
Botskor Lóránt Marosvásárhelyen szolgáló csendőralezredes (a darabban Szőts Orsi alakítja – a szerk.) 1944. április és május hónapban Bözödújfaluból a marosvásárhelyi gettóba hurcolt szombatos zsidók közül mintegy hatvan internált személyt saját felelősségére szabadlábra helyezett, és vagyonunkat, életünket, gyermekeinket megmentette a biztos pusztulástól.
A Bözödújfalusi-víztározó építése 1988-ban kezdődött meg (…) 1994-re a falu két templomával együtt teljesen víz alá került lakosai – ki hová tudott – elköltöztek. Mindössze 12 ház menekült meg az elöntéstől, melyekben negyvenen laknak.
A falu első világháborús emlékművét 1996-ban kiemelték a vízből és a Tanorokba helyezték át. Minden év augusztusának első szombatján a falu egykori lakói falutalálkozót tartanak. A falu különlegességét az adta, hogy katolikus, unitárius, ortodox és székely szombatos felekezet egyaránt megtalálható volt egy helyen.
Az egykori falu emlékét márványtábla őrzi, amelyen a lakosok neve és a faluban gyakorolt vallások szimbólumai láthatók. A Sükösd Árpád által 1995-ben emelt emlékművön a következő szöveg áll: „A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. 
A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve, és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görögkatolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma.” (…) 2024-ben sikerült befejezni az összetartozás templomának építését. Forrás: Bözödújfalu – Wikipédia
Fotó: Borovi Dániel és Wikipédia
