A Budaörsi Latinovits Színház társulata… (1. rész)
Olvasóink szeretik, ha érdekes, helyi kötődésű embereket mutatunk be, és azt is, ha a szó eredeti vagy átvitt értelmében benézünk kicsit a kulisszák mögé. A múlt hónapban az állandó Vendégségben rovatunkban ez a kettő összeért, hiszen Hartai Petrával, a Budaörsi Latinovits Színház művészével ismerkedtünk meg. „De várjuk ám a folytatást!” – írták többen, újabb igazolásul, hogy egyáltalán nem baj, ha a napi eseményekről szóló szokásos/kötelező (?) tudósításaink mellett több portrét olvashatnak, vagy több színes történetet. Tehát: még egy sorozatot indítunk – miközben azért a korábbiakat folytatjuk –, és ebben a budaörsi színház társulatának a tagjaival beszélgetünk. Ezúttal Böröndi Bencével találkoztunk a PostART-on.
Láttalak az előbb a buszról, hogy gyalog siettél át ide a PostART-ra a színházból. Próbáról jöttél?
– Igen, hiszen április 12-én lesz a Cyrano de Bergerac bemutató előadása, amiben a címszerepet osztotta rám Pelsőczy Réka rendező. Nagy vágyam teljesült ezzel a szereppel, remélem eljöttök és megnézitek. Különleges formában kerül színre Edmond Rostand klasszikusa, a Martin Crimp által szerzett modern átiratát Magyarországon elsőként nálunk láthatja a közönség. Londonban hatalmas sikert aratott ez a változat.
Először a Liliomfiban találkoztam veled 2015-ben: az előadás előtt te, illetve Szellemfi fogadta mosolyogva a nézőket. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?
– A Liliomfi előtt már voltam a János vitézben, de valóban 2015 novemberében ebben kaptam Budaörsön az első komolyabb szerepet. A nézők fogadásában, terelgetésében egyébként majdnem mindenki részt vett, csak én voltam az első, akivel belépéskor találkoztak. Az előadás rendhagyó módon a nézőtéren zajlott egy keresztpallón, a négy ”lyukban” ültek a nézők és a játék részeként a színészek kísérték a helyükre őket.
Mikor és hogyan lettél a társulat tagja?
– Akkor végzős egyetemista voltam, és Berzsenyi Bellaagh Ádám, a mostani igazgató, akkori művészeti vezető először négy darabra hívott meg. Ám az évad közepén, a Rómeó és Júlia bemutatója után azt mondta, hogy a gyakorlati időm után is számítanának rám. Nagyon örültem neki, hogy biztos munkám, fix munkahelyem lesz, és a társulati létezés nekem azóta is biztonságot, otthont ad. Ráadásul azóta beigazolódott, amit éreztem, hogy itt folyamatos a fejlődés, és a színháznak olyan műsortervei vannak, amiben van esélyem a kibontakozásra. Ma már nem kell senkinek elmagyarázni, hogy mit csinál és hol van a Budaörsi Latinovits Színház.
Tíz év alatt hány szerepet játszottál?
– Valamikor összeszámoltam, most nem tudom pontosan, de valahol 30-40 között van a szám.
Van kedvenced, amiről majd biztosan mesélsz az unokáidnak sok-sok év múlva?
– Hogyne. Ugye a Szellemfivel (Liliomfi) indult. Aztán jött az Egerek és emberekben George, ahol Ilyés Robival (Ilyés Róbert játssza Lennie-t, a másik főszereplőt – a szerk.) először dolgozhattam hosszabban együtt. Az, hogy ez az előadás hét év után – igaz, a Covid miatt ebben volt egy kis szünet – még mindig megy, hatalmas dolog. Ami még közel állt hozzám, mert izgalmas szerep volt: a Születésnapban Michael. De előtte volt még az Álarcosbál, amiben én voltam Arbenyin…
A Szentivánéji álomban pedig többek között saját magadat, Böröndi Bencét alakítottad. Bár ez inkább karikatúra…
– Igy van, az én nevem hangzik el, de az előadásban a színházi működést figurázzuk ki, tehát én azzal, hogy az előadásban hogy hívnak, nem foglalkoztam, szerintem ez inkább a nézőknek szólt. „Böri” karaktere a valóságban nagyon távol állt tőlem, de szerettem csinálni.
A Johnban pedig te vagy Elias. Vagy A kutya különös esete az éjszakában című ifjúsági előadásban egy kisfiú…
– Amiket eddig felsoroltunk, azért jók egy színész életében, mert nagyon különböző karakterek. Ahogy Elias megint teljesen más, egy szerencsétlen, elviselhetetlen alak. Azt pedig, hogy lehet csámcsogni a színpadon, nagyon élveztem. A kutya különös esete az éjszakában pedig egy autisztikus tüneteket mutató kamaszfiúról szól. Meglepő volt számomra, hogy mennyien érintettek a témában. Szerintem nagyon fontos az érzékenyítés. Jó, hogy azzal foglalkozhatunk, hogy fiatalokat ösztönözzünk az elfogadásra. Külön öröm számomra a sok pozitív visszajelzés, amit egy-egy előadás után kapok.
Mennyi idő alatt váltasz egyik szerepből a másikba, illetve egy adott előadás előtt hogyan hangolódsz rá az abban játszott figurára?
– A nagyobb szerepeknél legalább egyszer átfutom a szöveget, illetve a kollégákkal összemondok jeleneteket, és az előadás előtt egy órával egyfajta belső figyelemmel gondolom át újra, mit és hogyan csinálok majd. Szoktam néha a színpadon vagy a színpad takarásában kicsit téblábolni is, meg nyújtani. Azután vannak szokásaim, például a Liliomfiban egy még otthonról, Sopronból magammal hozott szerencsezoknim volt. Az Egerekben pedig mindig ellenőrzöm, hogy minden benne van-e a zsákomban, megnézem a konzervet, a nyitót. Amúgy a tárgyaktól néha tartok, hogy nem ejtem-e el, nem okoznak-e sérülést… Utóbbi előfordult már, de szerencsére nem volt vészes.
A múlt héten megint egy újabb oldaladat mutattad meg a budaörsieknek: a PostART-on Horváth Lilla Holly-val egy kétszemélyes, egyórás improvizációs előadással arattatok nagy sikert. Kinek az ötlete volt a Ketten az ismeretlenbe, és lesz-e folytatása?
– Holly keresett meg, mert vele már csináltunk egyszer hasonlót máshol, én pedig szeretek improvizálni. Nagyon más ez, mint egy normál színházi előadás, hiszen itt semmi nincs előre kitalálva, fogalmam sincs egy-egy jelenet előtt, hogy ki vagyok, hol vagyok, és ki a partnerem. Ezt játsszuk el egy órában többször, hiszen gyorsan kell váltanunk a jeleneteket. Iszonyúan feszült figyelmet és koncentrációt igényel ez a fajta játék. Remélhetőleg lesz folytatása.
Ugorjunk vissza az időben! Sopronban születtél, ott érettségiztél, és két évre rá vettek fel Budapestre a Színház és Filmművészeti Egyetemre…
– A középiskola a mai napig legkitartóbb baráti társaságot hozta az életembe, illetve már akkor eljutottam színjátszótáborba, ami jó élmény volt – talán ezt emelném ki. Illetve azt szokták rólam tudni, hogy tíz évig fociztam. A családi háttérről? Nagyon szerencsés vagyok, mert bár a szüleim és a nagyszüleim féltettek ettől a pályától, a kitartásomat azzal díjazzák, hogy mindenben támogattak és támogatnak ma is. A nehéz helyzetekben fordulhatok hozzájuk.
A Wikipédia szerint tanítottál a Keleti István Művészeti Szakközépiskolában.
– Igen, így igaz. Mielőtt felvettek a színművészetire, érettségi után én is tanultam ott. Pár éve visszahívtak háromszor három hónapra színészmesterséget tanítani elsősöknek, tehát 19-20 éves fiataloknak. Főleg a diákszínjátszó táborokban szerzett tapasztalataimat vegyítettem a színművészetin megismertekkel. Jó volt, érdekes volt, de most kellőképpen lekötik az energiáimat a színházi munkáim, az évi három-négy bemutató, így nem bánom, hogy ennek vége lett.
Mit tudhatunk meg a további terveidről?
– Konkrétumokról még nem beszélhetek, de a jövő évadban lesz Budaörsön kívüli színházi munkám is, és itt is lesznek nagy feladataim.
Mi szólnál ahhoz, ha pár év múlva ez lenne a rólad szóló cikkek címe: Budaörsről Hollywoodba, vagy a Soós Imre-díjtól az Oscarig?
– Gyerekként, illetve a foci kapcsán nagyon sokszor játszottam azt, hogy ott vagyok például a BL döntőben, és a győzelem után engem ünnepelnek. Tehát hazudnék, ha azt mondanám, hogy ilyen nem jut eszébe az embernek. Felnőttként azonban inkább azt szoktam elképzelni, főleg akkor, amikor portréműsort nézek egy nagyon jól beszélő művészről, mint például Cserhalmi Györgyről, hogy vajon negyven év múlva velem készítenek-e majd ilyet, és ha igen, én mit mondok majd el, milyen életpálya áll majd mögöttem. Most azonban ez még nem az az interjú, egy komolyabb filmes megjelenés például még kimaradt az életemből, de szerencsére van annyi más munkám, hogy ne aggódjak ezen.
Fotók: Borhergyi Éva és archív (Budaörsi Latinovits Színház/Borovi)
Kapcsolódó cikkünk:
Vendégségben… Hartai Petra, a Budaörsi Latinovits Színház tagja – Budaörsi Napló
