„A katona dolog. Az indulat szó.”
Április 12-én volt az évad utolsó bemutatója a Budaörsi Latinovits Színházban, a Cyrano de Bergerac című előadás, amit a Budaörsi Napló munkatársaként tíz nap múlva este tekinthettem meg. Előzetesen csak annyit tudtam róla, amennyit a címszereplő, Böröndi Bence a vele készített interjúnk során elmondott, azaz hogy vizonylag rövid idő alatt hozták össze a produkciót, de nagyon élvezi karakterének megformálását.
Bár az előadás kis tájékoztatójában a készítők felsorolása nem említi, azért ez a Cyrano-verzió alapvetően Edmond Rostand színdarabját jeleníti meg, csak éppen Martin Crimp, egy brit drámaíró átdolgozása alapján, amit Závada Péter fordított – bár ahogy azt egy szintén vele készült interjúnkból Mikó F. Lászlótól tudjuk, ha egy művet kissé átkozmetikázunk, már mondhatjuk rá, hogy a sajátunk. S azt meg ugyan leírják ebben az ismertetőben, hogy elhangoznak benne kortárs magyar költők szövegei, lényegében ezek a szövegek, azaz Simon Márton, Kemény Zsófi, Szabó T. Anna, Beton.Hofi és Balla Gergely versei, dalszövegei adnak hangsúlyt az előadásnak, helyezik a mai magyar valóságba a cselekményt és segítenek a fiataloknak abban, hogy igazán kapcsolódni tudjanak a történtekhez. Bár nem lehet tudni, hogy mikor kinek a műve hangzik el – csak amikor valaki magát is beleszövi, például hogy „Závada, jobb volt, mikor rímelt” -, azért a kortárs költészetben jártas ember felismeri.
És persze szokás szerint van benne néhány igen aktuális mondat is, amely betoldásoknak általában nincs konkrét szerzője. Mindenesetre a budaörsi előadásnak több köze van az eredeti műhöz, mint az 1987-ben bemutatott hollywoodi Roxanne című filmnek Steve Martin, Daryl Hannah és egy tipikus amerikai szépfiú (akinek senki sem jegyezte meg a nevét) főszereplésével, hiszen abban szinte csak a szerelmi szállal foglalkoznak.
Az alaptörténet, tehát a szerelem és a katonásdi minden kornak meghatározó ifjúsági élménye, így különösen alkalmas arra, hogy a fiatalokat szorosabb kötelékbe fogja saját érzelmeikkel, azon át az egyetemes kultúrával.
Ritkán fordul elő, de most azt éreztem, hogy NEM a pojácáskodáson keresztül akarják fölnyitni az emberek szemét – na jó, talán kissé Mertz Tibor karaktere hozta ezt a formát -, összességében a tömegesen megjelenő fiatalok ártatlansága, lelkesedése – Juhász Vincével az élen – tette bársonyosabbá a hangulatot. Vagy a hétköznapian és sugárzóan üde szépséget megtestesítő Koós Boglárka játéka. Mellette a Christiant megformáló Fröhlich Kristóf számomra kicsit szürke maradt. De egyértelműen a fiataloké a pálya, így az is jót tesz az előadásnak, ha a szereplőgárdát felduzzasztják a színészmesterség egyetemi hallgatóival, ami magával vonzza, hogy a nézőtér is megtelik a társak, barátok melengető, megerősítő, láthatatlan drukkjával.
Végre tehát egy kellemes darab, aminek tanulságain is szívesen elmereng az ember.
Az előttem lévő sorban ülő tizenéves srácok is elbűvölten nézték az előadást, és tőlük függetlenül Gyeskó Ágnes, az Illyés gimi tanára és a budaörsi színház oktatási munkatársa is a nézők között volt, ami csak megerősített ebben, hogy lesz itt még a budaörsi tinédzsereknek nagyon sok erősen érzelmi-intellektuális és katartikus pillanata, amikor osztályok nézik majd meg ezt az előadást és túrják föl a könyvtárat Závada vagy akár Simon… kötetekért.
Az előadás elején zavarba ejtő, hogy nem a nézőtér elsötétítésével kezdik a játékot, teret adva így a nézők duruzsolásának és kínos jeleneteknek, vajon mit illik, mit nem illik, mit szabad és mit nem szabad még tenni, fényképezni például nem – szólt ránk az ügyelő, amikor egy szelfivel meg akartuk örökíteni, hogy itt vagyunk. Hiszen a díszletek tisztogatásával, a színészek ide-oda sétálásával már megkezdődött az előadás, csak valójában mégsem. Továbbá nem igazán tetszett, hogy ismét extravagáns a berendezés, öreg vagyok én már ahhoz, hogy a szokatlan díszletek keltsék fel az érdeklődésemet – gondoltam, bár a Budaörsi Latinovits Színházban szinte csak szokatlan díszletek vannak, így ugye már nem is nevezhetők szokatlannak. Valószínűleg a kis színház korlátos költségvetése is szerepet játszik a már meglévő elemek újrahasznosításában, és talán sok sárga festék maradt az előzőleg készített produkcióból (Az igazság gyertyái). Ugyanígy szerintem sokadjára szintén erejét veszti az a poénokkal operáló, hatáskeltő eszköz, hogy a szereplők szántszándékkal kikacsintanak és parodizálnak, a közönség kedvét keresve. (itt például: „Színházban vagyunk és mégis egy művházban?”)
Egyéb furcsaságok is történnek, tehát senki ne lepődjön meg, amikor Cyrano leveti magáról a feleslegessé vált holmikat és rögtön bejön érte a színpadra a kellékes, rezignált arckifejezéssel, mint aki nincs is ott. De ott van. Ennek ellenére a neve nincs feltüntetve a szereplők listáján, viszont teljességgel figyelemelvonó hatással bír.
A darab elején a kardot szimbolizáló műanyag csövekkel bemutatott bravúros párbaj miatt azt hittem, Cyrano kiváló katona, aki a kardforgatáshoz ugyanolyan jól ért, mint a szavakhoz, tehát az átlagosnál ügyesebb. Ezért komolytalan, hogy utána teljes testhevederben jelenik meg egy hatméteres ereszkedéshez, ami az ipari alpinizmusban talán felnőtteken is előfordul, sportmászásban azonban csak kisgyerekeken látható. Majd két zörgő-börgő grigrivel akadozva, esetlen, suta mozdulatokkal leszerencsétlenkedi magát a lámpatartóról. Ennek az ellentmondásos képnek a mondanivaló többletét nem értettem, hiszen egy vagány Cyranóhoz minimum a Dülfer-Sitz illik, ha ereszkedni akar, és az a steppelt bricsesznadrág, ami Böröndi Bencén volt, még ki is bírná a súrlódást.
Ezt a – színésztől független – malőrt leszámítva Cyrano megformálását kritikus szó nem illetheti. Böröndi Bence széles spektrumú színészi képességeit az elmúlt években már megismerhettük – engem például már 2017-ben, a Godotra várva című előadásban meggyőzött –, nem most fedeztük fel. Különösen az előadás végén erősítette meg, hogy valóban tehetséges, amikor a fejsérülése miatt Cyrano zavartan kezd beszélni, sőt, barátját, a Sas Zoltán által alakított Le Bretet lezolikázza. (Egyébként e poén mellett még kiváló átéléssel adja elő a haldoklót.) Zolikáról pedig hirtelenjében a színház névadója, Latinovits Zoltán jutott eszembe, a modorosságáról híres színészóriás, aki nem volt ennyire sokoldalú. Bár az a véleményem, hogy a legjobb színész is csak önmagát tudja adni, de azt mesterkéltség nélkül.
„követ kötök köré, az elme elmerül / nem beszélem nyelved, de beszélek emberül / követ kötök köré, az elme elmerül / most szembenézek azzal, mit találok legbelül”
Fotók: Borovi Dániel
