A fiam ki tudja mondani azt a szót, hogy: mami. Csak azt a szót tudja kimondani, hogy: mami. A fiam 9 éves. Ő, aki már kimondja, hogy mami, közben nem gondol a nagymamájára, vagy rám, mert nem társít ilyen jelentést ehhez a szóhoz. Nem tudom, hogy milyen jelentést társít hozzá, és azt sem, hogy mire gondol, amikor kimondja.
El kell fogadni, hogy a gyermekem nem volt és nem is lesz soha hasonló a kortársaihoz. Egy egész világ nem érti őt és ő sem ért egy egész világot. Nem volt és nem lesz önálló. Nagyon sok és nagyon komoly nehézségei voltak, vannak és lesznek.
Gondolhatnánk, hogy az elfogadás – más választás nem lévén – természetes. Úgy éli az ember a sorsát, ahogy kapja. Se mód, se idő, se ok sokat elmélkedni a miérteken. Mégis: nem merném kijelenteni, hogy egy hosszú élet elég volna ahhoz, hogy majd egyszer, a legvégén – ha lesz olyan – tényleg ne érdekeljen: miért?
Én csak egy gyarló ember vagyok. Mire gondolok, ha el vagyok keseredve? Hogy másnak se könnyű. És arra is, hogy sok ajándékot kaptam az élettől, amiért hálás lehetek. Eszembe jut anyám sorsa, apám sorsa, a nagyszüleimé, dédszüleimé. Nekik talán könnyebb volt? Most legalább béke van. Van egy másik fiam is. Úgy bizony! Ő beszél, nem is keveset! Egészséges, tipikusan fejlődő, jó képességű, jólelkű. Tud puszit adni, át is ölel hozzá. Én mindkettőjüket meg tudom puszilni, ölelni.
Ez van. Ma-mi.
Írta: Pusztai Réka, fotó: Petőházi Emese
