– Hehe! – nyihogott fejhangon Viktória mögött az osztálytársnője – Azt hiába nyomogatod, az egész emeleten áramszünet van. Már szóltam a gondnoknak, de még nem csinált semmit.
Viktória csak fújtatott egyet, csak azért is még egyszer megnyomta a kávégép gombját, hátha végre beindul az a nyamvadt doboz, és eszébe sem volt megszólalni. Azt hitte, hogy ha nem válaszol, akkor a másik békén hagyja. Az év első tanítási napja a téliszünet után, és nem így akarta kezdeni. Ráadásul a tegnapi boksz edzés utáni események még most is mélyen karcolták a lelkét.
– Figyu, te megcsináltad a szünetre adott összes házit? Ha megvan az élelmiszeripari anyagismeret… – még az is bosszantotta Viktóriát, hogy Lili a tantárgy teljes nevét kimondja, és nem rövidít –, azt légyszi hadd fussam már át! Nem tudod, ma megtartják egyáltalán? Állítólag Dömös még szabin van, nem tudom lesz-e helyettesítés.
Viktória egy pillanatra a másik lány szemébe nézett, mielőtt lassan, erőltetett nyugalommal megszólalt:
– Lili, menj innen, hagyj ma békén!
– Hagyma? Hehe! Ne már, hova mész?
De csak loholni tudott Viktória hátát bámulva, mert a lány rohamléptekkel elindult mellőle.
– Ne siess már! Szerinted ma mikor végzünk? Remélem, rövidített órák lesznek. Viki, ne legyél már ilyen „pufivipi”!
Viktória megállt.
– Először is, ne hívj Vikinek! Viktória a nevem, tanuld már meg! Másodszor, mi a búbánat az a „pufivipi”?
– Puffogó vipera. Apukám szokott így hívni, amikor ilyen morci vagyok.
Viktória csukott szemmel elszámolt magában tízig. Sokat nem segített.
– Légy szíves, mássz ki az arcomból!
– De mi van? Én csak a házit kérdeztem. Semmi rosszat nem mondtam! Ne már!
Viktória megint elindult, de a másik csak nem hagyta lerázni magát. Arca egyre vörösebb lett, ahogy Lili csak mondta a magáét mögötte. Viktória érezte, hogy robbanni fog, de próbálta türtőztetni magát. Lili csak beszélt megállás nélkül, hogy miket kapott karácsonyra, hol töltötte a szilvesztert, és hogy merre járt a szünetben a barátjával. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mint valami vulkánból, úgy tört ki belőle:
– Lili, szállj már ki az életemből! – üvöltésére az addig zsibongó folyosón síri csend lett, mindenki odakapta a tekintetét. A lány soha nem engedte még így ki a hangját.
Szemei elhomályosultak, maga sem tudta, hogy miért, de rohanni kezdett. Hiába volt tele a folyosó, ő egyiküket sem látta tisztán, csak elmosódó színes foltok voltak a látómezeje szélén. Az ő agyában is kiment egy biztosíték, áramszünet. Nem gondolt semmi másra, csak a menekülésre a valóság elől. Gyűltek a könnyei, amiket a szomorúság és a düh együtt táplált. Hirtelen tűnt fel neki a csend, ugyanis a léptei koppanásain kívül más nem hallatszott, mindenki némán követte a tekintetével. Hátranézett futás közben, és látta, hogy Lili csak áll döbbenten, végre felfogta, hogy Viktória most még annyira sem vágyik a társaságára, mint úgy általában.
Ekkor a lány valami erősnek ütközött, feje egy mellkason koppant. A fiú stabilan állt, nem lökte ki az egyensúlyából a lány, és gyorsan el is kapta Viktóriát, mielőtt ő az ütközés erejétől elesett volna. Viktória felocsúdott és tágra nyílt szemmel nézett fel a bő fejjel magasabb, három évvel idősebb fiúra. Tamás volt az, az edzőtársa. Vele edzett tegnap is.
– Gyere velem! – mondta a fiú határozottan. Átkarolta Viktória vállát, és az iskola egy eldugott részére vezette.
A lány zihálva vette a levegőt, idegességében majdnem összeesett. A fiú nyugtató hangja úgy jutott csak el a fülébe, mintha víz alatt lenne.
– Igen. Jobban vagyok. Mindjárt – mondogatta, miközben Tamás két kezét szorongatta – Mindjárt. De jó, hogy itt vagy….
Ám nem fejezte be a mondatot, mert felugrott a gondolat, ami miatt egész reggel olyan dühös és csalódott volt. A tegnapi boksz edzés után történtek. Szinte eldobta a fiú meleg kezeit, szemöldökét összehúzva, villogó tekintettel nézett Tamásra.
– Tegnap szakítottunk – préselte ki a fogai közt.
– Pontosabban én szakítottam veled – javította ki a fiú, és nem bírta tovább tartani a szemkontaktust, a földet bámulta tovább.
– Viktória, én nagyon sajnálom. Dühös voltam – végre újra a lány szemébe nézett – De nem rád, csak sajnos rajtad csattant. Tudod, milyen vagyok. Nem akartam szakítani, csak kicsúszott a számon. Eszemben sem volt, csak úgy hirtelen jött, mert átcsaptak a fejem fölött a hullámok. Minden olyan egyszerre történt, és amikor dühös vagyok, akkor tudod, hogy hülyeségeket beszélek. Gondolkodás nélkül.
A lány nem válaszolt, csak várta, mit fog mondani még Tamás.
– Viktória, kérlek bocsáss meg a tegnapiért! Amikor elrohantál a teremből, már éreztem, hogy mekkora barom vagyok. Próbáltalak hívni, de nem vetted fel.
Viktória némán elővette a telefonját, ami egész idáig le volt némítva, és rá se nézett tegnap óta. Tizenhét nem fogadott hívás.
Megfordult, és elindult. Tamás a sokkal hosszabb lábaival könnyen tudta tartani a tempóját, tanácstalanul ment mellette.
– Nem mondasz semmit?
– Mindjárt elkések az óráról.
– Nem erre gondoltam, hanem kettőnkre. Hogy adsz-e még egy esélyt?
Viktória nem szólt, ám szája széle kicsit mintha máshogy állt volna, talán kicsit felfelé görbült.
– Rendben, értem – Tamás fejét lógatva szólt, hangjából mély szomorúság áradt – A világ legnagyobb bolondja vagyok.
Erre a lány olyat reagált, amivel a fiút jobban meglepte, mintha beszélni kezdett volna. Belekarolt, és így, egymáshoz simulva mentek tovább a folyosón, hogy együtt kezdjék meg az új évet.
Fotó: evamagazin.hu
