– Tudjátok gyerekek, abban az évben adták át az M7-es autópálya levezető szakaszát egészen Aligáig, ha jól emlékszem 1976 volt.
– Hogy jön ide az autópálya? – kérdezte ez egyik unoka.
– ‘75 – vágott a beszélgetésbe a szobán átsiető Nagyi.
– Gyöngyvér, azt sem tudod, miről van szó!
– Nem azt meséled, amikor összejöttünk? – de közben már ki is lépett a nappaliból a folyosóra, a konyha felé.
– Jó, akkor ’75 karácsonyán történt a dolog – adta meg magát fintorogva Papa, mert tudta, hogy ilyen ügyekben hiába állna le vitatkozni a nejével, a végén úgyis kiderülne, hogy az asszonynak van igaza. A kisebb unokák kerek szemekkel várták a mesét, a nagyobbak a mobiljukba mélyedve süppedtek a kanapéba, hallgatták már ezt épp elég karácsonyon át.
***
A téliszünet előtti utolsó szombati estén összesen a többszáz bentlakóból csak nyolc, egymást alig ismerő főiskolás gyűlt össze a kollégium tanulószobáján. Legtöbbjüket valami délutáni foglalkozás marasztalta a városban, egyesek, mint Gyöngyvér drámaszakkörbe, míg mások rádiós szakkörbe, vagy vezetni tanulni jártak, és este már egyikük sem akart nekiindulni.
– Römi, vagy kanaszta? – került elő az asztalra két csomag franciakártya egy szemüveges fiatalember zsebéből.
– A kanaszta gyerekeknek való – Ágit a fél kollégium ismerte, a leghangosabb lány volt mind közül.
– Én még sosem römiztem – Ági mellett Gyöngyvér bátortalannak tűnő, mégis komoly hangja szinte elveszett a szobában.,
– Ó, öregem, akkor ez eldőlt, megtanítjuk neked hogyan kell, sőt, a végén már simán fogsz handolni!
A lány csak halvány mosollyal jelezte, hogy reméli, nem fog felsülni.
– A másodikba én is beszállok – vetette hátra András a válla fölött, mert közben ő a saját maga által készített rádióval babrált, zenét próbált facsarni a tranzisztorok közül.
Ment a magyarázat, mit mire, hogyan szúrunk be kombinációba, azt a többi mellé a sorba, azt a lapot meg a dobóhalomra, és így tovább, egyre hangosabban, harsányabban, míg a végén mondani sem kellett már, mert mind egyre ügyesebben játszottak, Gyöngyvér is könnyen felvette a versenyt a többiekkel.
Másfél óra után kicsit leült a játék, csak ültek mind a bögréik fölött, amiben kihűlt a tea, vagy megmelegedett a szörp. A hirtelen támadt csendet Ági bírta a legkevésbé.
– Angyal szállt le közénk – lögybölte a maradékot a poharában.
Ekkor történt. Gyöngyvér már egy ideje felhúzott lábakkal ült a székén, de ahogy ezeket a szavakat hallotta, fejét a térdeire hajtotta, teste néma csendben ütemesen rázkódni kezdett. Egyedül Andrásnak tűnt fel, hogy sír. Felpattant a székről, odalépett a lányhoz, és átkarolva a fülébe súgott.
– Kimenjünk? – a lány bólintására folytatta – Gyere!
Keskeny folyosón követte őt a teakonyháig, ahol Gyöngyvér lekucorodott a padlóra, térdeit itt is felhúzta, arcát kezébe temette. András mellé ült. A szobából behallatszott a többiek jókedvű zsivaja, fel sem tűnt nekik a kis közjáték.
– Akarsz róla beszélni?
A lány nemet intett a fejével, anélkül, hogy felnézett volna. Hosszú szőke haja szinte beborította a testét.
– Szeretnéd, hogy átöleljelek? – igenlő bólogatás volt a válasz, András még szinte be sem fejezte a mondatot, Gyöngyvér már nekidőlt, hagyta, hogy a fiú karjai vigasztalóan körbefonják. A lány sírása hol erősödött, hol gyengült, de nagyon jól esett neki, hogy a fiú nem faggatja. Nem kérdezősködik, nem piszkálja, csak elfogadja a szerepét: ő a lány támasza.
– Minden rendben lesz – ismételgette András, és kedvesen simogatta a lány hátát. Talán fél órán át ültek így.
– Miért vagy te András, és nem mondjuk Bandi? – kérdezte a lány amikor már megnyugodott. Kisírt szemei vörösek voltak, akárcsak rózsás arca.
– És te miért vagy Gyöngyvér a Gyöngyi helyett?
– Mert az olyan komolytalan – ezt egyszerre mondták ki, és ezen felnevettek. Gyöngyvér már sokkal jobban érezte magát.
Visszamentek a tanulószobába, csak párszor pillantottak lopva egymásra az éjszaka hátralévő részében. Senki nem szólt az esetről, a többiek játszottak tovább, mintha mi sem történt volna.
– Ma reggel 7 óra 29-kor fog felkelni a nap, nézzük meg a tetőről! – vetette fel a kártyás fiú, akiről kiderült az éjszaka folyamán, hogy meteorológus hallgató.
A lapos tetőre vezető ajtón a zár már évek óta elromlott, ezt használták ki a titokban cigizni járó fiatalok. Hideg is volt, és a fáradtságtól dideregve álltak mind a nyolcan a decemberi hajnalban, mint valami kis gyárkémények, „füstöltek”, ahogy a leheletük vitte a könnyű szél. Gyöngyvér éjszakai sírása mintha meg sem történt volna, nyugodt mosollyal nézett kelet felé, hogy megpillantsa a nap vörös korongjának első kis szeletkéjét. Vacogott, teste remegett. Egyszerre András ismerős ölelését érezte, a fiú megint átkarolta, de most már azért, hogy melegítse. Közelebb húzódott hozzá.
Néhány órával később mindenki vonatozott haza, a szélrózsa minden irányába.
Huszonnegyedikén este hatkor megcsörrent a telefon Andrásék házában.
– Bandi, vedd már fel! – kiabálta az apja – Ki a büdös…
– Ne káromolj, legalább szenteste! – szólt rá a fiú anyja.
András lassan állt fel a rádiója mellől, amin mindig talált valami babrálni valót. Unottan köszönt a telefonba.
– Jó estét kívánok – hallatszott a másik oldalról egy telefonfülke különös csendjéből egy halk kis női hang – Szentirmai Gyöngyvér vagyok, és Dévai Andrást keresem.
– Én vagyok – hangja egyből kedvesebb lett, szemei tágabbra nyíltak, mellkasában mintha erősáram szaladt volna végig.
– Megtaláltalak titeket a telefonkönyvben, és én csak szerettem volna megköszönni… Úgy mindent. A kedvességed, meg hogy nem voltál tolakodó. A tetőn is olyan voltál, mint valami oltalmazó nagy kabát, és… – elhallgatott, de hangja zilált zavarából András sejtette, hogy most sincs minden rendben. Érezte, hogy lépnie kell.
– Odamenjek?
– Siófokra? – a lány döbbenten kérdezett vissza.
– Mondd a címed! Az autópálya már majdnem odáig megvan, motorral egy óra alatt Siófokon vagyok.
Pár idegtépő másodpercig csönd volt a vonalban, a lány hezitált. Sokára szólalt meg, András már majdnem rákérdezett, hogy vonalban van-e még.
– Erkel Ferenc utca 93. Megmondom a szüleimnek, hogy jössz, hogy ne lepődjenek meg.
Annyira zavarban volt, hogy köszönés nélkül letette a telefont, kivágta a fülke ajtaját, és futott hazáig.
A fiú egy pillanatig nem gondolkodott, tekerte a sálat a nyaka köré, húzta a bakancsát.
– Hova mész? – kérdezte az apja ingerülten.
– Siófokra. Egy lányhoz. A Pannóniával – kapkodva húzta fel a bukósisakot.
– Te normális vagy? Köd van, és fagy. Nem ér ennyit egyetlen arannyal cizellált kis… – kezdte volna el az apja.
– Ha befejezed a mondatot, így szenteste, esküszöm hazaköltözöm anyámhoz – vágott gyorsan közbe András anyja. A férfi elgondolkodott egy pillanatra, hogy ez nem is lenne rossz ötlet, de végül nem folytatta, kiteregette maga elé az újságot, kiszállt a beszélgetésből.
– Vágok egy kis kókusztekercset. Különleges, jobb, mint a bejgli. Vigyél neki!
András a zsebében alufóliába tekert süteménnyel, hevesen dobogó szívvel rúgta be a motort. Tényleg köd volt, fagyott, és az úton porhavat fújt át a szél, de ezeket a fiú észre sem vette. Szaladt a motor, bele az éjszakába, hogy karácsony estéjén újra oltalmazó kabátként átölelhesse a lányt.
