Egyedül az éjszakában
Szürke űrruhája langymeleg börtönében ült egy sziklán az amúgy fagyos Marsi éjszakában, az eget kémlelte szabad szemmel. Levegője még volt több, mint egy órányi, de a bázis ott terpeszkedett mögötte, alig pár lépésnyire. A többiek öten már mind aludtak.
Hátranézett egy pillanatra, mert a magánytól olyan érzése támadt, mintha egyedül lenne az egész bolygón. Pedig a századosról tudta jól, hogy enyhén horkol a saját hálófülkéjében, és a többiek is már rég elnyúltak az ágyaikon. Öten voltak még rajta kívül a közelben, ő mégis magányosabban érezte magát, mint korábban valaha.
Újra felnézett, a Föld apró kék pontját kereste a csillagok között, és rövid nézelődés után meg is lelte. Sokáig bámulta így, egészen addig, míg ellazultak a szemizmai, és ettől megkettőződött a látása, két kék csillag ragyogott tompán és homályosan a sisakja üvegén át. Mint egy kék szempár. A felesége szemei.
– Rengeteget fogok rád gondolni! Hazajössz?
Még most is csengtek a fülében a nő utolsó, élőben elhangzó szavai. Olyanok voltak, mint most a Föld derengése. Távoli, és elérhetetlennek tűnő. Közel másfél éve indult el otthonról, és már csak egy nap választja el a hazaúttól. Nemcsak feleségén merengeni ült ki a sziklára, hanem el akart búcsúzni a helytől, ami egy éven át az otthona volt. Ide már soha nem fog tudni visszajönni.
Ezt is meg lehet szokni, ahogy az ember képes bárhol megélni. Még egy halott bolygó porlepte felszínén is. Tényleg még egyszer jó alaposan körbe akart nézni, most ez mégsem ment. Csak a Földet bámulta, mintha az egy olyan hely lenne, ahol eddig csak képzeletben járt. Olyan messzinek tűnt saját gyerekkora, a házassága, az alig pár éves gyereke, akinek kihagy két évet az életéből. Kap minden nap a feleségétől videóüzeneteket, de az nem ugyanaz, mintha érezné haja illatát ölelés közben, vagy mintha kezével végig simíthatna a nő hátán.
Próbált emlékezni a tapintásra. A ruha a feleségén, amit az utolsó ölelésnél viselt. Vékony pamut póló volt rajta az utolsó ölelésnél, érezte ujjbegyeivel a nő csigolyáit.
Most nem akart pislogni sem, mert akkor a szeme automatikusan újra fókuszált volna, ő viszont úgy akarta látni a Földet, a kék csillagot, mintha kettő lenne belőle. A szempár, ami könnyes volt, amikor elköszönt. Otthon búcsúztak, kettesben.
Mindketten tudták, hogy könnyen meglehet, hogy nem találkoznak többet. Bár nem ez csapat űrhajós volt az első a szomszédos bolygó felszínén, ám egy földi évet még senki nem töltött el ott. Ezernyi veszély fenyegette őket, amire ha nem találnak megoldást így a társaival, magukban, akkor nincs, aki megmentse őket.
– Hazajössz?
Az utolsó szó, amit hallott tőle, mert utána a nő nem szólt, csak bólintott, amikor ő elköszönt tőle. Ha akkor megszólal, biztosan sírásban tör ki. Azóta hiába voltak a videóüzenetek, ezt az utolsó, egyszavas mondatot akkor sem tudta elfelejteni.
Hiába törte a fejét, azt viszont már nem tudta felidézni, hogy pontosan mit válaszolt. Biztos valami igenlő válasz lehetett, de mégsem jutott eszébe, mit is mondhatott.
Megmozgatta az ujjait a vastag kesztyűben. Annyit viselt ilyet itt, hogy úgy érezte megvastagodott a bőr a kezén tőle.
Levette a szemét az égről, mégsem nézett körül, ahogy korábban tervezte. Csak a kezeit bámulta hosszan. Újra megmozgatta az ujjait, emlékezni akart felesége csigolyáinak a tapintására. Kihunyóban volt az emlék, nagyon nehezen tudta felidézni ilyen sok idő távlatából.
– Hazajössz?
Mi van, ha mégsem? Mi van, ha másnap felrobban alattuk a visszatérő egység, és itt, ebben poros, száraz, fagyott pokolban kell eltöltenie az örökkévalóságot utána? Könnyen megtörténhet. Elég egy apró csavarban egy kis zárvány, amitől könnyen törik az anyag, az kipattan a helyéről, be valami olyan mozgó alkatrészbe, amit meggörbít, majd az máris nem úgy mozog, ahogy kell, és már szépen benne is vannak egy olyan folyamatban, aminek csak tragédia lehet a vége?
De az is könnyen előfordulhat, hogy a fél évi hazaút alatt lepi meg őket az űr végtelenje valami olyannal, ami kiszámíthatatlan. Egy kőkemény kis szikladarab, nem nagyobb, mint egy puskagolyó. Ki láthatta azt száguldani bármely földi repülőnél ezerszer gyorsabban ott a világűrben? Lehet, hogy már évmilliók óta úton van, csak hogy pont telibe találja az ő űrhajójukat.
Vagy ha meghibásodik az oxigén visszanyerő rendszer, és ott fulladnak meg a Földtől mondjuk alig két hétnyi távolságra. Olyankor mi van?
Akkor azokat a csigolyákat hiába simította végig, a kék szempárba hiába nézett hosszan, ha ezek és vagy ezer más lehetőség közül akár csak egy kicsi is becsúszik.
Felállt, életet rázott elgémberedett lábaiba. Még egyszer felnézett az égre.
– Hazajössz? – hallotta milliomod alkalommal is bentről a kérdést.
– Igen – mondta ki fennhangon, és megfordult, hogy bemenjen.
Otthon február lesz, mire hazaérnek. A tél vége. A hideg vége. A magány vége.
