A Répakirály története nem igazán bonyolult, bár kicsit zavaros, így azonban benne van a lehetőség, hogy igazán mozgalmas, változatos színdarab kerekedjen ki belőle. Ez volt ebben az évadban a Budaörsi Latinovits Színház első nagyszínpadi bemutatója, amit hatalmas várakozás előzött meg. Ilyenkor szokott azután hatalmasat csalódni az ember lánya…, de nem most.
Pénteken volt a főpróba, szombaton a bemutató, nekem pedig a vasárnap esti előadásra szólt a jegyem. S bár kértem az ismerőseimet, hogy ne mondjanak semmit, nem bírták magukban tartani, hogy mennyire meglepte és beszippantotta őket A Répakirály. Ez volt ebben az évadban a Budaörsi Latinovits Színház első nagyszínpadi bemutatója, amit hatalmas várakozás előzött meg. Ilyenkor szokott azután hatalmasat csalódni az ember lánya…, de nem most. Az első gondolatom ugyanis az volt, amikor véget ért, hogy annyi ötlet és főként annyi jól elvégzett munka van benne, hogy bizony megérdemelne a miénknél jóval nagyobb színházat és minél nagyobb nyilvánosságot.
Az előadás a szokásos időben este hét órakor kezdődött és egy rövid szünettel tíz órakor ért véget, vagyis hazai viszonyok között elég hosszú volt a darab, mégis az első, de szó szerint a legelső jelenettől az utolsóig gurult a közönség a sokszor már-már sírva nevetéstől, és bár nyilván voltak a tapsot tudatosan provokáló szólók, jobbnál jobb beszólások, táncok, dalok, jelenetek, mégis időként a legváratlanabb helyeken tört elő a nézőkből, hogy kifejezzék tetszésüket, elismerésüket.
Először is a rendezőnek, Kovalik Balázsnak, aki a szintén nálunk rendezett Liliommal igen magasra tette a mércét, és aki az évadot beharangozó sajtótájékoztatón májusban annyit mondott el, hogy Jacques Offenbach és Victorien Sardou 1872-ben (!) bemutatott dalművét a világ színpadain is ritkán játszák, és a vígoperát (vagy inkább szatirikus operettet – a szerk.) magyar nyelven elsőként hozza magyar közönség elé. A szövegkönyvét ő maga írta Ari-Nagy Barbarával. A Répakirály XXIV. Fridolin bukásától indul. És hogy ki jön a helyére? Egy sárgarépa a veteményesből, egy szimpla gyökér, aki magát répakirálynak nevezi, és akit, ki tudja, miért, rögvest mindenki istenít. S hogy mi lesz vele? A rendező nem akarta ugyan lelőni a poént, de elég egyértelműen jegyezte meg, hogy a zöldségek a levesbe kerülnek és látványosan beleharapott egy répába. Én sem szeretnék tehát ebben az írásban spojlerezni, de annyit elárulok, hogy aki figyelemmel kíséri a magyar belpolitikát és közéletet, annak nem áthallásos a szöveg („Mivel jöttél? Gondolom, nem gyalog” , na meg „Semmi nem lesz elfelejtve, minden fel lesz jegyezve” , és így tovább a luxizásig), hanem a mai magyar valóság maga.
A közönség elismerése a rendező után egyértelműen szól a díszlettervezőnek Antal Csabának, és a jelmeztervezőnek Benedek Marinak. Nem tudom, kinek az ötlete volt például a már hatalomra került répára Trump parókát adni, de zseniális. 
Ahogy a multifunkcionális állványrendszer, az összeesküvést szövő kormánytagokon a malacfej maszk és sorolhatnám.
Plusz élmény, hogy élőzene kíséri a dalokat, elsősorban Furák Péter zenei vezetőnek és asszisztensének, Grósz Zsuzsannának köszönhetően, az utóbbi a szűkös színpad előtt elhelyezett zongoráról irányította a szemből a jobb oldalon elhelyezett zenekart, nagyszerűen.
És akkor a színészek játékáról: annyira jók, valamennyien (Sas Zoltán, Böröndi Bence, Szaplonczay Mária, Mertz Tibor, Juhász Vince, Szőts Orsi, Spolarics Andrea, Fröhlich Kristóf, Bregyán Péter, Bohoczki Sára, Chován Gábor, Ilyés Róbert, Bognár Anna, Gellért Dorottya és Kerek Dávid), hogy nehéz bárkit kiemelni. Le a kalappal előttük, már csak az olykor igen hosszú, bonyolult szövegek megtanulásáért is, azután az este folyamán rengeteg karakter- és jelmezváltásért, és az igen komoly ének- és tánctudásért. (A koreográfus Bodor Johanna.) 
Bár ismerőseimmel ellentétben én nem csodálkoztam rá egyikük énekhangjára sem, főleg nem az állandó tagok esetében, hiszen fel-felvillantották már korábban is ezt az oldalukat, ha nem itt, akkor máshol. 
De az tény, hogy aki ritkábban jár színházba, annak a Latinovits társulata most írta fel magát igazán a zenei előadásokat is játszók toplistájára. Sas Zoltán (ő Fridolin) és Juhász Vince (Samu, a bajban ismerszik meg a barát) közös jelenetei, Szőts Orsi (mint csábító, számító nő, a szomszédos birodalomból importált Kunigunda hercegnő), akinek a nagyon kifejező arcjátékát is jól láthattam a második sorból, vagy a vendégként meghívott Szaplonczay Mária (Rosé du Soire, a hercegről álmodozó lány, aki fiúnak adja ki magát) ártatlansága, mind-mind maradandó élmény számomra. És persze Mertz Tibor, aki a hangját is elváltoztatva, gesztikulálva, illetve minden mozdulatával olyan tökéletesen alakítja a hatalomra került undorító gyökeret, hogy ránézve, tényleg majdnem elhánytam magam.
Kicsit bővebben magáról a történetről, nem igazán bonyolult, bár kicsit zavaros, így azonban benne van a lehetőség, hogy igazán mozgalmas, változatos színdarab kerekedjen ki belőle. Hiszen adott, ugye, a származása jogán uralkodó, kedves, ám léha, fényűző életet élő Fridolin, akit kormánya tagjai elárulnak és akinek a trónjára ül (jujj, nem bírom ki, hogy ne írjam le: a trón a lépcsők tetején, jó magasan egy vécécsésze) a földből kiásott Répakirály. Akit a nép azonnal körülrajong. Ezért a valódi királynak bujdosnia kell, aminek során eljutunk vele többek között a zöldségpiacra, a szorgos hangyákhoz, a szabadságukat szabadosan megélő majmokhoz, és az odaláncolt Pallasz Athénéval is találkozunk. És minden helyszínen sok-sok ismerős figurával…
Kinek ajánlom, hogy nézzék meg minél előbb, ahogy sikerül rá jegyet kapni, A Répakirályt? A színlap szerint 14 év felettieknek, és nem azért, mert bármilyen ocsmányság vagy gyerekeknek nem való látható benne, hiszen ami talán ilyen, az annyira utalás szintű, hogy egy gyerek úgysem értené meg, ahogy a darab üzenetét sem, ezért hát őket ne vigyék magukkal. Középiskolás kortól a szépkorúakkal bezárólag viszont azoknak mindenképpen érdemes elmenni az előadásra, akik – azon kívül, hogy garantáltan szórakoztató színházra vágynak -, két nevetés között képesek elgondolkozni rajta, vajon a történelem miért ismétli önmagát folyamatosan, miért nem tanulunk az előző generációk hibáiból?!
Fotók: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház
