A második mágikus ostya – novella 7.

0
38

Irodalmi csemegét is ígértünk újévkor olvasóinknak, és meg is találtuk legújabb sorozatunkhoz a megfelelő szerzőt. Ványai Pál 41 éves, Budaörsön nőtt fel, most is itt él már a saját gyerekeivel, és még sehol nem publikált. Ezúton közöljük hetedik novelláját.

Bent, az immár négyes szintű harcost újra hadra hívták a csatakürtök. A házi varázslónőjével együtt készülődtek, hogy a gyülekezőpontra induljanak, ahol fegyvertársaival ismét vad kalandok vártak rájuk. Fejében a régebbi harcok emlékei kavarogtak a jövőbeli, ismeretlen veszélyektől való félelemmel. Olyan reggel volt ez, mint a korábbiak, a nap ugyanarra kelt fel, a zajok sem különböztek, mégis, Ben fejében egy kellemetlen érzés motoszkált. Valami „más” volt.

Magára öltötte legerősebb páncélját, hátára csapta a sokat látott málhazsákját, és a varázslónő intése ellenére a szütyőjébe rejtett egy második mágikus ostyát. Tudta, hogy ebből csak napi egyet lenne szabad ennie, de úgy érezte, hogy kell most valami, ami még több erőt ad, kell valami, hogy túlélje a lovaglást az ismeretlenbe. Felvette sisakját, és kilépett a kastélyból a csípős reggeli szélbe. Karja libabőrös lett, szeme sarkában apró könnycsepp gyűlt a hidegtől.

Odakint türelmetlenül állt a hűséges csataménje. Halkan szólt hozzá két szót, mielőtt felült volna a hátára, és elindultak. Elöl haladt a varázslónő, lassú ügetéssel, mögötte Ben. Vállát húzta a zsák súlya, a ló sem úgy engedelmeskedett neki, ahogy azt ő szerette volna. Talán az állat is érezte Ben bizonytalanságát.

Az úton csahos vadak morogtak rájuk messziről, de a varázslónő szúrós tekintetét nem állhatta egy sem, mind meghunyászkodott, ahogy közeledtek feléjük. Ben most nem tudott rájuk figyelni, a baljós érzés egyre erősebben kísértette. Körbenézett, hátha megérti az okát, hogy miért látja másnak az eget és a fákat, de nem jött rá, miért erősödik percről percre lelkében a kétség.

Titkon előhúzta rejtekéből az aznapi második mágikus ostyát. Pedig a varázslónő számtalanszor elmondta már neki, hogy a másodikkal csak bajt hoz a fejére, de ebben nem hitt. Nem hihetett, hiszen ha egytől erő járta át a testét egész nap, akkor a második miért ronthatná ezt el? Úgy gondolta, hogy miért ne lehetne tőle még nagyobb hős, miért ne adhatna neki még több bátorságot? Aprókat harapott belőle, ügyelve, hogy amikor a varázslónő néha hátranéz, akkor pont ne rágjon. A várt erő tényleg megjött. Ahogy szétolvadt a testében az ostya varázstartalma, a színtelen ég megkékült, a fák kizöldültek, a nap felragyogott.

A gyülekezőhely felé félúton a nagy Szürke-folyó állta útjukat, ők pedig leszálltak a lóról, hogy átgázoljanak rajta. Mérges vízi lények vártak rájuk, de a varázslónő ereje őket is távol tartotta. Amikor végre átértek a túlpartra, a varázslónő akkor nézett először Benre, és azonnal látszott, hogy neheztel a harcosra. Ben arcán meglátszottak a második mágikus ostya nyomai. A nő hangosan szólt rá:

– Bence, kicsi fiam, megmondtam, hogy nincs több nápolyi! Negyedikbe mész, de úgy nézel ki, mint egy óvodás – mondta, és benyálazta az ujját, hogy a csokifoltokat letörölje fia arcáról.

Ben, a négyes szintű harcos megsemmisült, Bence a negyedikes álmodozó pedig hátralépett, mert gyűlölte más ragacsos, meleg nyálát érezni az arcán. Anyja utánanyúlt, de későn, Bence a biciklijét fogva gyorsan kihátrált előle, vissza a Szürke-folyóba, vagyis a budaörsi Szabadság útra. Először fékcsikorgás tépte meg a mögöttük újra közlekedő autók monoton zaját, majd egy hangos csattanás.

Bent, a harcost elkapta a Szürke-folyó egyik mérges vízi lénye, a varázslónő nem tudta megvédeni. Csak feküdt összetörten, és az elvonuló felhőket nézte. Mozdulni alig tudott, mindene fájt, és megértette, hogy a második mágikus ostya tényleg bajt hozott a fejére, hallgatnia kellett volna a varázslónőre, aki most ott sírt fölötte kétségbeesetten.

– Anya – szólalt meg nehezen a kisfiú, – ugye még azért találkozhatok a többi harcossal?

A nő egyből megértette, hogy az osztálytársairól beszél, mert kisfiú egész nyári szünetben mást sem csinált, mint képzeletbeli sárkányokkal és gonosz varázslókkal küzdött. Bólogatott neki, miközben óvatosan fia véres arcát simogatta. Nem merte levenni a fiú fejéről a biciklis sisakot, tudta, hogy akár a gyerek gerince is megsérülhetett.

– Mindjárt itt lesznek a mentők – szólt hátulról egy idegen, kezében mobiltelefonnal. Egyre többen gyűltek köréjük bámészkodva, és a gázoló autóst szidva, aki most csak ijedten és tanácstalanul állt a kocsija előtt, és nem győzte hangoztatni, mennyire sajnálja, ami történt.

Ben, a négyes szintű harcos megmozdította a lábát, majd a kézfejét. Iszonyatosan fájt, de legalább mozogtak. A kis harcos óriási sólymok vijjogó hangját hallotta a távolból.

– Ott jön a mentőautó! – szólalt meg újra a mobilos.

Ben fölé hamarosan három vörösruhás védővarázsló hajolt, hogy beemeljék a sárga hintójukba. Tudta, hogy már nincs miért aggódni, jó kezekben lesz, erős védőbűbáj veszi körül.

Írta: Ványai Pál

Fotó: Pixabay

A sorozat többi novellája innen érhető el.

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here