A katonai temető már nemcsak a gyász…

0
782

…, hanem a megemlékezés helyszíne is

Emlékünnepség volt a német-magyar katonai temetőben

„Állítsd meg a legkisebb gyűlöletet is és mondj időben NEM-et!” – idézte beszédében Ritter Imre Valeria Koch verséből, mely a németek elűzésének országos emlékművén áll az Ótemetőben. A budaörsi német-magyar katonai temetőben tartottak ma délelőtt emlékünnepséget a hadisírok gondozásáról kötött német-magyar kormányközi megállapodás 25. évfordulója alkalmából. Az új temetői kiállítás megnyitójára is ennek keretén belül került sor. “Minden háborút kijózanodás és fogadkozás követ, hogy ilyen soha többé nem fordulhat elő. Aztán sajnos, újra és újra bebizonyosodik, hogy ha nem sikerül megakadályozni a felejtést, ha a tömegek demagóg és felelőtlen politikusok áldozataivá válnak, annak végzetes következményei lehetnek” – ezt már Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármestere mondta a városházán tartott fogadáson.

A szombat délelőtti emlékünnepség fél tízkor kezdődött a magyar és a német himnusszal, majd köszöntőt mondott Volkmar Wenzel, a Német Szövetségi Köztársaság magyarországi nagykövete. “A Német Hadisírgondozó Népi Szövetség világszerte, több mint nyolcszáz katonai temetőt gondoz. Munkájának célja az is, hogy aktívan részt vegyen a békemunkában. Ez a békemunka, az áldozatok sírja feletti megemlékezés igen erős társadalmi elismertséggel és jelentőséggel rendelkezik mind Németországban, mind Magyarországon” – hangsúlyozta. Ritter Imre a magyarországi német kisebbség országgyűlési képviselője pedig arra figyelmeztetett, hogy sajnos nem ért véget a világégés a második világháborúval, azóta is és most is üldöznek, ölnek embereket nemzetiségük, vallásuk miatt. Hangsúlyozta,hogy  a háború az emberi gyarlóság következménye, s megakadályozásuk ne csak a politikai vezetőknek, hanem minden egyes embernek felelőssége. ( A teljes beszéd a cikk végén – a szerk.)

Megemlékező beszédet mondott még Tore May, a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség elnökségi tagja is, és köszönetet mondott a hadisírok gondozásáért kötött német-magyar kormányközi megállapodásért, melyet 25 évvel ezelőtt írtak alá, valamint az illetékes intézményeknek támogatásukért, amiért Magyarországon 15 katonai temetőt tartanak fenn. Egyúttal szeretné, ha Budapest ostroma nem merülne feledésbe, s ebben sokat segített neki Ungváry Krisztián könyve, amit külön megköszönt. Kitért arra, hogy elkerülhető lett volna a mészárlás, ha Sztálin összevont haddal egyből elfoglalja a fővárost, s ha Pfeffer-Wildenbruch parancsnok nem vár olyan sokáig. Végül azzal fejezte be, hogy ezzel a megemlékezéssel az I. világháború és az 1956-os forradalom halottai előtt is tisztelgünk, és egy német költő, Gorch Fock szavait idézte: “A halottak nem halnak meg. Csak láthatatlanok s léptük nem hallatszik.”

A Magyar Honvédelmi Minisztérium képviselője Horváth Lajos, a HM HIM Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság igazgatója pedig egyebek között azt tartotta fontosnak, hogy „a környéken nyugvó hősi halottak nagyobb része itt, a Budaörs határában létesített központi katonatemetőben nyugszik, ám sokan vannak, akik a környező hegyoldalak, erdők mélyén pihennek ma is. Itt állva, előttük is fejet hajtunk.”

Majd egy rövid istentiszteleten az egybegyűltek elmondták a Miatyánkot, magyarul és németül.

A második világháborúban elesett, a temetőben nyugvó katonák emléke előtt koszorúval tisztelgett a rendezvényen:

  • a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetsége nevében őexcellenciája, Volkmar Wenzel nagykövet és Wolfgang Illner vezérkari alezredes, véderő attasé
  • Huszár János altábornagy, honvéd vezérkar főnök helyettes, a Honvédelmi Minisztérium és a honvéd vezérkar nevében
  • Dúró Dóra országgyűlési képviselő
  • Négyesi Lajos ezredes, a Honvédelmi Minisztérium kegyeleti diplomáciájáért felelős miniszteri biztosa nevében
  • Mihócza Zoltán vezérőrnagy, a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság megbízott parancsnoka
  • Töll László ezredes a Nemzeti Örökség Intézet kabinetfőnöke
  • Budaörs Város Önkormányzata nevében Wittinghoff Tamás polgármester
  • a magyarországi németek országos önkormányzata nevében Dr. Józan-Jilling Mihály
  • az osztrák Feketekereszt Hadisírgondozó Szervezet nevében Alexander Barthou nyugállományú ezredes, főtitkár és Árvai András, a szervezet magyarországi képviselője
  • az itt nyugvó katonák Magyarországra látogató hozzátartozói
  • a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség nevében Tore May elnökségi tag és Daniela Schily főtitkár asszony.

A német és magyar temetőgondozást végző katonák képviselői olvasták fel a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség megemlékezését a háborúban elesettekről és mindazokról, akik áldozataivá váltak.

Majd a katonák díszlövéssel adták meg a tiszteletüket az egykori katonáknak és  trombitán elhangzott a “Volt egy bajtársam2 és a “Magyar takarodó”.

Nem sokkal ezután, 11 órakor nyitották meg a fogadóépületnél az új kiállítást, ahol ismét Tore May és Prof. Dr. Ungváry Krisztián mondott beszédet (lásd a cikk végén! – a szerk.), németül, hiszen több volt a német a hallgatóság köreiben.

A kiállítás eszmei háttere, hogy ma már a katonai temetők nemcsak a gyász, hanem a megemlékezés helyszínei is – hangzott el.

Kora délután az eseményre meghívottak a budaörsi városházán egy fogadáson vettek részt, ahol Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármestere többek között Ungváry Krisztián délelőtti szavaira reagált, aki kiemelte, hogy azok többsége, akiknek a sírjai a temetőben találhatók, sorsukat nem ők választották. “Száz éve ért véget az első világháború, amit akkoriban, elborzadva az addig még soha nem tapasztalt mértékű vérontástól, Nagy Háborúnak neveztek el a kortársak. Nem sejtette senki, hogy alig 20 év múlva egy ennél is rettenetesebb háború következik, amely már tényleg kiterjed az egész világra” – mondta egyebek között a polgármester.

Majd így folytatta: “Minden háborút kijózanodás és fogadkozás követ, hogy ilyen soha többé nem fordulhat elő. Aztán sajnos, újra és újra bebizonyosodik, hogy ha nem sikerül megakadályozni a felejtést, ha a tömegek demagóg és felelőtlen politikusok áldozataivá válnak, annak végzetes következményei lehetnek. Gondoljunk csak a délszláv háborúra. (…) A hadisírok gondozói, miközben leróják tiszteletüket az áldozatok előtt, folyamatosan emlékeztetnek az értelmetlen halálra és a népek közötti gyűlölködés következményeire. Különösen hálás vagyok azért, hogy ennek keretében a Volksbund egy vándorkiállítást is elhozott a múlt évben Budaörsre, amely nyílt őszinteséggel és nálunk szokatlan emberséggel mutatta be a közelmúlt és a jelen nagy tragédiáit. A Holokausztot, az elűzetést, a kitelepítéseket, s a menekültválságot.” Végül hozzátette: “A német és magyar hadisírgondozók hivatalos együttműködése negyed századra nyúlik vissza. A Budaörsi Német Magyar Katonai Temető és Békepark területe a kezdetektől kiemelt helyszíne volt ennek a munkának. A német gyökerű Budaörs büszke arra, hogy tevőlegesen is hozzájárulhatott e fontos misszió kiteljesítéséhez. Idén Bajorországból és hazánkból érkezett 12-12 tartalékos és hivatásos katona, akik közösen végzik el a temető éves karbantartási feladatait. Az, hogy a két nép katonái együtt dolgoznak egy nemes cél érdekében, mindennél jobban szimbolizálja a nemzetközi hadisírgondozó mozgalom legfontosabb üzenetét: Soha többé háborút! Köszönöm a katonák munkáját, valamint a német és magyar hadisírgondozók negyed százada tartó fáradozásait, hogy méltó módon emlékezzünk és emlékeztessünk.

A múzeumban

Ritter Imre beszéde

„Budaörsi őslakosként, több cikluson keresztül Budaörs Város Önkormányzata képviselőjeként, 20 éven keresztül a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnökeként nem csak szemlélője, hanem tevékeny résztvevője is lehettem kezdettől fogva ennek a nagyon szép német-magyar katonai temető létrehozásának, fenntartásának. Több éven keresztül a budaörsi német nemzetiségű lakosság köréből rendszeresen szerveztünk társadalmi munkát ide a temetőbe, amikor az évente ideérkező német katonákkal és fiatalokkal együtt csináltuk a tereprendezést, a kerítésépítést, a fűnyírást, vagy amire aktuálisan éppen szükség volt. Majd a közös munka után, vagy annak másnapján a Budaörsi Német Önkormányzat részéről meghívtuk a német fiatalokat a Bence Pincébe egy közös vacsorára vagy az Adlerbe egy közös ebédre vagy éppen egy közös dunakanyari kirándulásra, egyéb programra. Ma is jól emlékszem rá, hogy az egyik évben kiderült, hogy az egyik német fiatal Németország bumerángdobó bajnoka és innen nem messze, a futballpályán tartott nekünk bemutatót és próbálhattuk ki a bumerángdobás fortélyait, nehézségeit és szépségeit. Hála Istennek, sérülés nélkül.

Ezeken a közös összejöveteleken – bár német oldalról a katonák és a fiatalok évente cserélődtek, de mégis – mindig jellemző volt a felszabadult jó hangulat, mindig új és újabb ismeretségek, barátságok kötődtek. És ez nem csak annak volt köszönhető, hogy – a jól végzett munka után – fiatalok jöttek össze, akik értették egymás nyelvét, akiknek volt közös témájuk. Ebben a kicsattanó jókedvben kimondva, kimondatlanul benne volt az a kegyelmi állapot, hogy ránk a háború és a múlt szörnyűségeiből csak ez a kis munka és az illő megemlékezés maradt, de mi már békében, biztonságban, jólétben élhetünk. És ez számunkra akkor, ott mindig teljesen természetes, szinte magától értetődő volt, mintha ez nem is lehetne már másképp.

Azóta, ma is egyre többen vannak, akik azt gondolják, úgy érzik, sőt ki is mondják, hogy a második világháború és az azt követő évek szörnyűségei ma már történelem, erről nem kell már beszélni, ez velünk nem történhet meg, mi már mások vagyunk, más társadalomban élünk, mi már biztonságban vagyunk.

Valóban?

Az elmúlt évi megemlékezés számomra örökre emlékezetes marad. Nagykövet úr beszédét követően, Heisler András úr, a MAZSIHISZ elnöke mindössze néhány mondatot mondott csak el, amikor a mögöttünk lévő lőtéren megszólaltak a fegyverek és a puskaropogás szinte a beszéd végéig tartott. Számomra döbbenetes volt ez a néhány perc, mert egyrészt szinte kézzelfogható közelségbe hozta a 7-8 évtizede történt szörnyűségeket, másrészt belém hasított a tudat, hogy a fegyverek – soha nem látott mennyiségben és minőségben – ma is velünk vannak!

És velünk van, köztünk van az emberi ostobaság, az irigység, a gyűlölet, a kapzsiság, a gonoszság, mely ezeket a fegyvereket már oly’ sokszor embertársainkra irányította és működésbe hozta. Bennünk van, bennünk él az emberi gyarlóság, melyet nap, mint nap el kell nyomni, ki kell zárni, meg kell akadályozni, hogy szerephez, cselekvéshez jusson. Ebben hatványozott, kiemelt feladata  és felelőssége van minden olyan társadalmi, politikai vezetőnek, aki a társadalom véleményének alakításában, formálásában jelentősebb szereppel bír, de felelőssége ez minden egyes embernek, minden egyes napon.

Aki azt mondja, hogy mi már mások vagyunk, aki nem tud emlékezni a 7-8 évtiztede történt tragédiákra, akinek ez nem intő jel, annak felhívom a figyelmét arra a népirtásokkal tűzdelt brutális háborúra, ami Jugoszlávia felbomlása után alig két évtizede a déli határainkon zajlott vagy arra, ami az elmúlt években és jelenleg is zajlik keleti szomszédunknál, Ukrajnában.

Konkrét helyszínek megjelölése és a tévedés kockázata nélkül kell mondjam – sajnos -, azt is, hogy a világ több pontján ezekben az órákban, percekben is embereket üldöznek, gyaláznak meg, időseket, nőket, gyermekeket ölnek meg származásuk, nemzetiségük, nyelvük, vallásuk  miatt a kollektív bűnösség, a kollektív büntetés módszerével.

A lig néhány kilométerre innen van a budaörsi Ótemető, a magyarországi németek legnagyobb nemzetiségi temetője, emlékhelye. Az Ótemetőben állítottuk fel a magyarországi németek erőszakos elhurolásának és elűzetésének országos emlékművét. Az emlékmű talapzatára nagy betűkkel véstük fel Valeria Koch nagyon rövid, de mégis mindent elmondó és az emberiség számára örökké aktuális üzenetét, mely magyarul így szól: „Állítsd meg a legkisebb gyűlöletet is és mondj időben NEM-et!” („Stoppt schon den kleinsten Hass und sagt rechtzeitig Halt!”)”

Ungváry Krisztián beszéde

„Itt, a Budaörsi Német Katonai Temetőben több, mint 16.300 német és 800 magyar katona nyugszik. Minden elesett után mérhetetlen fájdalom és szenvedés maradt. A katonák életéről és haláláról a kiállításon kiállított tárgyak számolnak be. Az egyes sorsok bemutatása révén képet alkothattunk a családok elpusztításáról. Kérem, engedjenek meg ezzel kapcsolatban néhány gondolatot. Egy német katonai temető látogatása során az alapkérdés, ha nem az elesettek hozzátartozóiról van szó, úgy hangzik: miért vagyunk itt?

Nem egyszerű dolog a II. világháborúban elesett németekre emlékezni, hiszen Németország nevében felfoghatatlan bűnöket követtek el. Ezt az összetettséget mutatja be a kiállítás is, ahol a háború azon nemzedéke mellett, amellyel visszaéltek, bemutatásra kerül a 22. SS lovashadosztály parancsnoka is – egy meggyőződéses náci. Másfelől nem minősíthető minden katona kollektív bűnösnek. Azok, akik sorsukat aktívan alakíthatták, bizonyosan kisebbségben voltak. A háború végső soron egyesítette a tetteseket és az áldozatokat. Mindketten együtt fekszenek ezekben a temetőkben.

Ezekben a sírokban széttépett testek, megfagyott végtagok, kiéhezett és kétségbeesett katonák nyugszanak. Mi, akik a későn születtek kegyelmében részesültünk, magától értetődőnek tartjuk, hogy mindennap zuhanyozhatunk és meleg ételt kapunk. Azok a katonák, akiket ezen a kiállításon bemutatnak erről legtöbbször csak álmodhattak. Korábban olyan fogalmakat használtak, mint hősiesség, kötelességtudat és áldozatkészség. Bizonyára ez is létezett, ezt már csak a háború hossza és a német katonák fatális hatékonysága is bizonyítja. Ezek a fogalmak azonban a háború értelmetlensége miatt szintén egyre értelmetlenebbek. Míg 1945 előtt a német katonai temetők a hősiességet jelentették, úgy ma inkább a békére figyelmeztetnek.

Ez a temető akkor sem csak egy német katonai temető volna, ha csak a Wehrmacht és a Waffen SS katonái nyugodnának itt. Azt a két SS lovashadosztályt, amely az elesettek jelentős részét adja, az 1944-es esztendő során kényszertoborzott magyarországi németekkel töltötték fel. E katonák némelyike jobban beszélt magyarul, mint németül. Noha a magyarországi németek politikai értelemben magyarnak tekintették magukat, a magyar állam mégis ágyútöltelékként szolgáltatta ki őket a náci Németországnak. Bevetésre kerültek azonban magyarok is német egyenruhában. Csak találgathatjuk például azt, hogy a Budapesten született Cigány Vince miért került az SS lovassághoz. Tény, hogy sem születési, sem lakóhelye nem hozható összefüggésbe a magyarországi németekkel. 1944 decembere óta tekintik eltűntnek, lehetséges, hogy földi maradványai ebben a temetőben nyugszanak. Ezért e temető a magyar történelem része is.

Kertész Imre írta Sorstalanság című kulcsfontosságú regényében a következő mondatot önmagáról: „nem az én sorsom volt, de én éltem át” – ennek a mondatnak az értelmét csak akkor értjük meg, ha tudatosítjuk magunkban azt, hogy az átélő nemzedék tagjai számára a XX. század egy igazából elviselhetetlen állapot volt. Alighanem Cigány Vince sem tudhatta, hogy ifjú életét egy bűnös háborúban kell értelmetlenül feláldoznia. Nem is az általa választott sors volt ez, de ennek ellenére át kellett élnie. A kiállításon egy sor ilyen nem választott sors található.

Azt hihetnénk, hogy 70 év után ez a temető megtalálja végleges formáját. Ennek ellentéte áll fenn. Csak a budapesti kitörési kísérlet 5 napja során több mint húszezer német katona esett el. Kevesebb, mint nyolcszázat találtak meg eddig. Több, mint tizenkilencezren fekszenek még ma is e temető szomszédságában az erdőkben és a földek alatt. A Budaörsi Német Katonai Temető így tehát még a II. világháború dimenzióit tekintve is példanélküli és értelmetlen mészárlás szimbóluma.

Ha elesett katonákról esik szó, akkor az én hazámban túl gyakran hősökről is beszélnek. Éppen itt, ebben a temetőben helyénvaló három igazi hősre emlékeztetni. Az elesettek azonosítása csak azért lehetséges, mert Henry Sternweiler amerikai őrnagy és Armand Klein francia százados 1945-ben szembefordultak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság német katonai nyilvántartások megsemmisítésére vonatkozó parancsával. Ezt a megsemmisítést „embertelennek” nevezték, és Eisenhower tábornokhoz fordultak az intézkedés megállítása céljából. Végül sikerült meggyőzni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot arról, hogy a német katonák hozzátartozóinak is joguk van hírt kapni hozzátartozójuk hollétéről. Ez a két tiszt igazi hős. Még egy paranccsal is szembefordultak és ezzel lehetővé tették több százezer katona azonosítását. Civil kurázsit tanusítottak feletteseikkel szemben a lehető legnehezebb helyzetben.

A harmadik hős, akiről beszélni szeretnék, egy ismeretlen német tiszt. Amikor Pfeffer-Wildenbruch tábornok, a budapesti német csapatok főparancsnoka a budai (amit németül valaha Ofen-nek neveztek) Budenz úton megadta magát, nem volt hajlandó a harcok beszüntetésére vonatkozó parancsokat teljesíteni. Amikor a Hűvösvölgyi úton első kihallgatása során erre felszólították, hallgatott. Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a kitörés során száz német katonára éppen két elesett szovjet katona jutott – ez az akció bűncselekmény volt a saját katonájukkal szemben. Pfeffer-Wildenbruch egy nagy teremben ült, amikor feltették neki ezt a kérdést. Csak hallgatott és lehajtotta a fejét. Egy hosszabb szünet után a Luftwaffe egyik tisztje jelentkezett és azt mondta, hogy kész bajtársait rábeszélni a harcok beszüntetésére. Fehér karszalaggal ment a Szent János kórház térségében még ellenállást tanúsító utolsó SS katonákhoz és e közben azt kockáztatta, hogy valaki véletlenül vagy akár szándékosan lelövi. Leküzdötte önmagát, hogy megmentse bajtársait a biztos haláltól.

Befejezésként még álljon itt Wilfried Owen: Dulce et decorum est című versének utolsó versszaka: „Követnéd csak te álmodban a kordét, / Amire feldobtuk, míg dúlt a harc, /Látnád te, ahogy egy szemet kifordít /A vonagló, szétesett ördögarc; /Hallanád, ahogy minden zökkenőre /Kibukik száján egy vérbuborék, /Mint a fölkérődzött falat fűzöldje, /Mint fekélyes nyelven a lepedék, /Barátom, nem szavalnád te sem ezt / A diadalra sóvár, régimódi /Hazugságot: Dulce et Decorum est /Pro patria mori”