November 10. volt aznap. Zoli fázott az építkezésen, de a tetőt a kemény tél beállta előtt be kellett fejezni.
Hidegben ebédeltek, ő – ahogy apja megjósolta, ha nem tanul tovább – az otthonról hozott szalonnát és kenyeret. Kiterítette a reggel vásárolt napilapot, hogy az újságra pakolja ki az ebédet. Amikor befejezte, eszébe jutott az utcán ácsorgó MZ motorja hátsó kapaszkodójához szíjazott termosztát, benne a talán még langyos teával.
Ivás közben lépett oda hozzá egy vékony, nála valamivel fiatalabb lány, arcán többféle érzelem keverékével.
– Elnézést, hogy zavarom! Tudna egy kicsit segíteni? – az utca túloldalán kezdődött a lakótelep, és a szemben lévő ház bejáratánál egy hosszú, bordó kanapé ácsorgott, mintha valaki az utcai padokat akarta volna kiváltani vele. A lányt Andinak hívták, és szégyenlősen magyarázta, hogy összevitatkozott a bútorszállítókkal, akik egyszerűen kirakták a teherautóból neki a kanapét, és itt hagyták.
Zoli visszanézett az építkezés felé, de gondolta, hogy ennyi még belefér, a többiek még úgyis esznek. Ketten már meg bírták emelni a bútort, és elkezdtek bearaszolni vele a liftig.
– Nem tudom, mire mentem volna, ha maga épp nincs itt – nyögte a lány a nehéz kanapé súlya alatt.
– Semmiség.
– Pillanat, lehívom a liftet… – mondta Andi, és próbálta a könyökével benyomni a piros, műanyag hívógombot, sikertelenül. – Tegyük le!
– Lassabban, így beáll a derekam! – szólt Zoli, aki nem számított rá, hogy a lány ilyen hirtelen le is rakja a bútort.
A csendes épületben hallatszott, ahogy egy távoli emeleten elindul a lift. A lány elfordította a fejét, Zoli pedig végignézett rajta, igazán formásnak gondolta a lábait, a derekát, a melleit, a vállát, a nyakát és…, ekkor a tekintetük találkozott, mert Andi visszafordult. Szemében nem titkoltan ott ült a nemtetszés, hogy a fiú őt méregeti. Az ezt követő kínos csendben Zoli úgy érezte, hogy egy fal húzódott kettőjük közé, amiről eszébe jutott valami, azt remélve, hogy egy kis csevegéssel feloldhatja a hangulatot.
– Az éjjel megbontották a berlini falat.
– Láttam az újságban.
– Én is onnan tudom, de a részletek zsírosak lettek a szalonnától – Andi nem értette, így inkább elterelte a szót.
– És mire van a szerszámos táska? Vagy övtáska? Nem is tudom, mi a helyes neve.
– A tetőről nem tudok leugrálni a szerszámaimért, nálam kell lenniük. Ács vagyok.
– Ó, akkor maguk szólogatnak a lányok után az építkezésekről… – hangjában maró volt a gúny.
– Nem, azok a kőművesek – húzta ki magát a fiú.
A lift érkezése törte meg a kellemetlen másodperceket. Ahogy próbáltak benyomulni a kanapéval, Andi szólalt meg újra.
– Állj, nem jó, szélesebb, odacsípi a kezem, tegyük le!
Miközben letették, Zoli már hiába próbálta figyelmeztetni a lányt, hogy vigyázzon, mert az ajtó bezárul, így megint várhatták, mire visszaér a lift. Zoli már nem is mert Andi felé nézni.
– Szóval nem maguk füttyögnek a lányoknak…
– Mi fent vagyunk a tetőn, onnan nem is látjuk magukat!
– Jól van, csak kérdeztem, ne húzza úgy fel magát! – Andi magában már nevetett, mert látta a fiún, hogy szégyelli, hogy korábban úgy megbámulta.
A hangosan megérkező lift ajtajának nyílását már újra a bútorral a kézben várták, előre megbeszélve, hogy most elforgatva próbálják betuszkolni.
– Jobbra! – mondta Zoli – Nem, nekem jobbra!
– Hiába forgatom, így sem fér be. Tegyük le!
Miközben újra elléptek az ajtóból, Zoli már gyorsabban reagált!
– Vigyázzon, elmegy a lift!
Andi gyorsan kilépett a bal lábával, megakasztva az ajtót.
– Jó, most már letehetjük.
– Ekkora terpeszben?! – Andi meg sem tudott mozdulni, nem hogy lehajoljon ekkora súllyal a kezében.
– Elintézem – mondta a fiú, és letéve a maga oldalát, kiemelte az egyik ülőpárnát, azt berakta az ajtó elé.
Miután lemért mindent, közösen arra jutottak, hogy ha Zoli le tudná szerelni a karfákat, akkor állítva – cipőkanállal ugyan -, de már be fogják tudni tuszkolni a liftbe a kanapét. Miközben a fiú szedte szét a bútort, Andi mesélni kezdett, már nem zavarta annyira, hogy Zoli az előbb úgy végigmérte, végül is nem volt csúnya fiú.
– Nem akartam a bútorszállítókkal veszekedni. Csak mostanában ideges vagyok.
Zoli felnézett rá, nem igazán tudta, mit válaszoljon erre.
– Ezért nincs segítsége, mert ideges mostanában?
– Pont ellenkezőleg. Azért kell költöznöm, és azért vagyok feszült, mert aki segíthetne, arról kiderült, hogy más lányoknak is gyakran „besegít” –, majd a végét már csak halkan, mintegy magának mormogta: – Mindig így járok.
– Értem. Sajnálom, hogy eddig csak rossz segítsége volt – válaszolta a fiú.
Mikor végzett, és nagy nehezen be tudták állítani a bútort a liftbe, még visszalépett, hogy a karfákat is berakja, ám a cipekedés közben kirúgták az ülőpárnát az ajtóból, így a háta mögött becsukódott a lift, és elindult felfelé, benne Andival, és a kanapé testével.
Mikor Andi visszaért a fiút már nem találta ott. Dühébenen kifakadt, átkozta a percet, amikor azt hitte, hogy egy férfi csak úgy segíteni fog neki. Ekkor lépett be Zoli újra a kapun.
– Visszamentem, mert a főnököm azt mondta, hogy ha máskor is eltűnök, akkor kirúg.
– És így nem rúgja ki?
– Nem kell. Kiléptem.
– De hát miért?
– Hogy legyen végre egy rendes segítsége.
Andi erre már nem tudott válaszolni, csak nézte a fiú szemeit, és hagyta, hogy a lift valahova elvigye megint a kanapé testét. Nem baj, megvárják, amíg visszaér.
